szerző:
Eduline

Amikor a válogatott nyer, akkor a győzelemnek szokás örülni, nem a szép játéknak. Ha egy politikus beszél, akkor a mondanivalóját próbáljuk figyelni, nem a retorikai képességeit. A Mindenki azonban, hiába szól a hatalomról és a társadalmi egyenlőség és hiába nyert Oscar-díjat, nem kiáltvány és nem győzelem, hanem egy film. Annak pedig egyáltalán nem rossz.

©

 

A Mindenki mint film

A Mindenki egy gyerekkórusról szól valamikor a '90-es években, melynek kevésbé jó hangú tagjait titokban néma tátogásra ítélni a tanárnő. A főszereplő kislány is a némaságra ítéltek közé tartozik, barátnője azonban ezt megtudja és számonkéri az autoriter tanárnőt. A tanárnő azzal érvel, hogy az ügyetlenek elhallgattatása nélkül sosem nyernének meg a kórusversenyt, melyre készülnek, a gyerekeket azonban ez nem győzi meg: amikor a versenyen beszámol a tanárnő, mindannyian néma tátogásba kezdenek. Végül miután a legyőzött zsarnok sértődötten elvonul, diadalmasan felcsendülnek a néhol hamis, de már lelkesebb gyerekhangok.

A film központi eleme a nosztalgia. Mesterien eleveníti fel azokat a jeleneteket és érzéseket, melyek meghatározták a '90-es években felnőtt generáció gyerekkorát. Borsódzott a hátam amikor elhangzott, hogy "Tanárnőnek tisztelettel jelentem..."

Ez a fajta tudatosan szenzacionalista nosztalgiahajszolás jellemzi az információs korban felnőtt generáció múlthoz való viszonyulását és túlmutat az előző generáció retro fogalmán. Tudatosan használja a nosztalgiát, viszont nem a korról szól, melyet felevenít, hanem az érzésekről, melyeket az emlékezés kivált a nézőben. Hasonló eszközökkel dolgozik a Stranger Things is, melynek szintén gyerekek a főszereplői. Ide tartozik a Vaporwave mozgalom is, mely régi popkultúra digitális átalakításával alkot új, intenzív de nehezen behatárolható nosztalgiát kiváltó zenéket, képeket, ruhákat és mást.

A Mindenki mint politikai állásfoglalás

Szinte klisé a társadalom szimbólumaként kezelni egy zenekart. Gondoljunk Fellini Zenekari próbájára, Wajda A karmesterére vagy Damien Chazalle Whiplash című filmje 2014-ből. A Mindenki esetében további alap ehhez az értelmezéshez az autoriter tanárnő és az igazságtalanságot elszenvedő társaikért kiálló gyerekek konfliktusa.

Sokan rögtön valamiféle szocialista kiáltványt látnak bele: a tanárnő az iskola és a kórus kontextusában az uralkodó osztály képviseli és nem énekel (dolgozik), csak parancsol. Célja a hatékonyság ha nem is a gazdasági növekedés de a kórus presztízsének számszerűsíthető erősödése a verseny megnyerésével. Ennek érdekében elfogadhatónak tartja az egyenlőtlen bánásmódot és az osztálykülönbségek növelését a gyerekek két csoportra osztásával. A gyerekek ezzel szemben egyenlő bánásmódot akarnak, dacára az egyenlőtlen képességeiknek és Lenin nyomdokába lépve végül az elitet is elkergetik, saját kezükbe ragadva a hatalmat. Azért a nép az úr.

A szocialista értelmezés ellen és egyfajta definiálatlan rendszerkritika mellett szól azonban néhány fontos különbség a gyerekkórus és Leninék között. A kórusból hiányzik az ideológia; nem valamilyen célért, például a társadalmi egyenlőségért, hanem egyszerűen a hatalom túlkapásai ellen lázadnak fel. Az eredmény valóban az elit elkergetése, de nem tudjuk, hogy egy erőszakosan egalitárius tanárnőt nem kergettek volna el ugyanígy.

Ráadásul az igazságtalanság nem az, hogy a kórusban csak a jó hangúak énekelhetnek. Ha ez ennyire egyértelmű igazságtalanság lenne, minden iskolában fellázadna a kórus. A probléma az, hogy a tanárnő nem ügyesebbekre cseréli az ügyetlen gyerekeket és nem különórát ad nekik, hogy fejlődjenek, sőt, ezt még ultimátummal sem próbálja elérni. Helyette arra kényszeríti őket, hogy társaik között állva némán tátogjanak, amíg ügyesebbek lesznek, ami persze sosem fog megtörténni. Ez a megalázó és értelmetlen bánásmód az, ami ellen a film gyerekkórusa fellázad.

A tanárnő hibája nem az, hogy egyenlőtlenül bánik a gyerekekkel, hanem hogy buta, cinikus és megtévesztő módon használja a hatalmát. Fellázadni ellene nem szocializmus és nem baloldal, hanem természetes emberi reakció. Erre buzdítani és ezt romantizálni (ahogy a Mindenki teszi) pedig egyszerű rendszerkritika.

Az igazságtalanul és ügyetlenül használt, az embereket megosztani és uralni próbáló hatalom újra alapvető élmény lett Európában és az USÁban, jelen van mindannyiunk valóságában. Valószínűleg ez is közrejátszott az Amerikai Filmakadémia választásában. A Mindenki nem fog új korszakot hozni a politikai gondolkodásban, de ilyesmit várni egy filmtől olyan, mint filozófiai szakszövegből szépírást tanulni. Viszont konzisztensen és hatásosan ad át egy üzenetet, anélkül, hogy baloldali vagy jobboldali kiáltvánnyá változna.

Corsano Dániel