Nem akartam külföldön tanulni, még akkor is bizonytalan voltam, amikor már jó ideje Angliában dolgoztam. A 2009-es érettségi után adtam magamnak egy évet. Hogy mire számítottam, nem tudom, talán reménykedtem, hogy hirtelen lehull az áldás, és Cambridge meg Princeton professzorai – és diákjai – lepik el Budapest társadalomtudományokat oktató intézményeit. Nem így történt. Viszont amíg Oxfordban bébiszitterkedtem, megtanultam angolul, és volt időm gondolkodni, meg motivációs levelet írni.

Amikor 2010 tavaszán kiderült, hogy felvettek az észak-angliai Durham egyetemére, ahol talárt hordanak, ezeréves a katedrális, brit (sőt világ-) viszonylatban is kiváló oktatás folyik, nehéz szívvel elkezdtem az antropológia-szociológia szakot. A cigánygyilkosságok után annyit tudtam, hogy ilyen szakemberekre Magyarországon nagy szükség lesz - és én később otthon akartam tenni a dolgom.

A legtöbben legyintettek, ha elmondtam, hogy minél előbb haza akarok menni. Mert teljesen kizárt, hogy aki egyszer kijutott, ráadásul megvetette a lábát, lehetősége van megtanulni a nyelvet, könnyen és gyorsan jól fizető álláshoz, izgalmas tudományos munkához juthat, Magyarországot válassza. Akkor sem, most sem mondhatom biztosan, hogy valóban hazajutok, de azt tudom, hogy nem csak a honvágy húz haza.

Nekem három év alatt sem sikerült megszoknom Angliát. Van, akinek ehhez egy hét elég, de a magam köré gyűjtött kelet-európaik is inkább a földijeikkel tartják a kapcsolatot.

A legnagyobb kihívást nem a négy évszak és a jó borok hiánya, a huzatos ablakok, a paradicsomos-babos angol reggeli jelenti, bár szívesen panaszkodik az ember, hogy langyos a tél, hideg a nyár, és savanyú a chardonnay.

Amivel nem bírok megbirkózni, az a sok britre jellemző visszahúzódó, udvarias kommunikáció, a folytonos small talk, tulajdonképpen az állandó kedvesség is. Ők úgy érzik, megsértem őket az őszinteségemmel, én úgy érzem, nem tisztelnek meg az igazi véleményükkel. Nehéz ez. Persze ha a nyugati kutatói karrier csábítana, akkor bizonyára jobban igyekeznék közös hangot találni a kedves angolokkal, és a bőséges fizetésemből rendelnék otthonról pár üveg szekszárdi rozét. De nem – én haza akarok menni.

Haza akarok menni, mert hiányzik a forróságban gőzölgő pesti aszfalt, a szigetkör futói, a rendes kupicák a romkocsmában merengés mellett, hiányzik az anyanyelvem, a Duna illata, az ízes szitkozódás, a mocsok, hiányzik a Balkán és a Nyugat egyedi keveredése az arcokon, a szavakban. Pontosan tudom, hogy az itthon lét nem fogja megetetni a gyerekeimet, de azt szeretném, ha ők is a Klauzál téren játszhatnának.

És ha nekik mégis London, Brüsszel, Bécs EU-konform játszóterei jutnak, mi lesz a Klauzál térrel? Felelősséget érzek,  mert Magyarországra születtem, ráadásul a rendszerváltáskor, ha én nem, mi nem, akkor ki fogja megváltoztatni ezt a makacs, neurotikus, jobb sorsra érdemes országot? Soha fel nem merült bennem, hogy van a világnak másik szöglete, ahol több dolgom akadhat, mint azon a helyen, ahol az emberek – nem mellékesen szó szerint is – egy nyelvet beszélnek velem.

Rendkívül szerencsés helyzetből indultam a Lajtán túlra, mégis úgy érzem, áldozatot is hoztam. Én nem akartam eljönni Magyarországról. Nem akartam ennyi időt távol töltetni a családomtól-barátaimtól, a magyar kultúrától, Budapesttől, a túróruditól, és nem akartam magamat annak a kísértésnek kitenni, amelyet az oly sok szempontból csábító nyugati élet opciója jelent.

Ideális helyzetben egy ország biztosítja a lehetőséget, hogy tehetséges fiataljai kihasználják adottságaikat, bővítsék tudásukat, hogy később a szó valódi értelmében vett „hazafiakká” válhassanak, és – akár akaratlanul is – országuk gyarapítására fordítsák a megszerzett javakat. Ideális helyzetben nem az az igazi hazafi, aki erejét megfeszítve igyekszik minél messzebb, hogy ne kelljen elkövetnie magával és közösségével szemben azt a bűnt, amelyet adottságainak elherdálása, ki nem aknázása jelent.

A mai magyar helyzet nagyon messze van az ideálistól. Tökéletesen megértem, ha az erejét megfeszítő fiatal ezek után elküldi a jó büdös fenébe az egész magyar brancsot, és kikéri magának, amikor Nobel-díját a magyar nemzet majd sajátjának tudja be… Olyanok is sokan vannak, akiket a tudományos kutatások kitáruló világa, a korrekt szakmaiság, a kicsinyes belharcokból való kimaradás, az intellektuális kalandok tartanak majd külföldön.

Van, aki tényleg úgy érzi, Magyarországon nem tudna enni adni a gyerekeinek. És nagyon sokan vagyunk olyanok is, akik nem naivitásból képzeljük el otthon az életünket. Kikérem magamnak, hogy a Szózat éneklése demagógia. Mert tudom, hogy „a nagyvilágon e kívül nincsen”, csak ezt tudom, és amíg ezt tudom, még van remény, hogy egyszer tényleg hazajövök. Addig örüljön Hoffmann Rózsa, míg énekeljük a Szózatot.

A szerző az angliai Durhami Egyetem antropológia-szociológia szakos hallgatója.