szerző:
Eduline

Miért dönt úgy egy magyar diák, hogy maga mögött hagyja az egyetemet, a családot és a barátokat, a Kazinczy utcai romkocsmai "merengést", és külföldre költözik tanulni? Tényleg igaz, hogy „mindenhol jó, de messze a legjobb”? A Hallgatói Hálózat és az eduline közös cikksorozatának legújabb részében a 36 éves kutató, Gelléri Gábor mesél hazatérésről és az (újra)kiköltözésről, na meg arról, milyen érzés az, amikor már az ember saját édesanyja is a hazaköltözés ellen érvel.

Szögezzük le: semmi rossz nincs abban, ha valaki külföldön próbál szerencsét. Alapvető európai jog a szabad munkavállalás (arról most ne is beszéljünk, hogyan csorbul ez a jog lépten-nyomon, hogyan ügyeskedik minden ország, ha úgy akarja, és hogyan marad a „külföldi” életfogytiglan rendszeren kívüli). Ilyen mindig is volt, és mindig is lesz – ha már ezt sem lehet, akkor ott komoly baj van.

Abban sem látok irgalmatlan különbséget, hogy a kevésbé vagy „jobban” képzettek indulnak világgá. Kicsit elitista a megközelítés, amely szerint sokkal nagyobb kár, ha a jól képzettek távoznak kétségbeesésükben. Nézzünk körül, és látni fogjuk: mindenféle szakmából (majdnem leírtam, hogy „szakmai ranglétra”, de szerencsére sikerült a szövegszerkesztőmbe beépíteni egy szűrőprogramot az ilyen kifejezések ellen) elindultak már külföldre – és a legtöbbjük nem jókedvében.

Néhány hete egy „speciális” kivándorlás borzolta a kedélyeket: világgá ment egy sor kajak-kenus. (Az egyiküket mi is úgy kaptuk, kölcsönbe.) Paksy Tímea elég kemény szavakkal fogalmazta meg frusztrációját: „Nem szeretem annyira Magyarországot, hogy éhen haljak.” Maradhatott volna persze, lehetett volna közmunkás. Ahogy megannyi most vagy korábban külföldre vándorolt is maradhatott volna, ha lemond az álmairól, tanult szakmájáról, lemond az egzisztenciális biztonságról, ha hajlandó becsukni a szemét, fülét és lehetőleg az orrát is az otthoni események előtt. A megfelelő attitűdnek a padban hátratett kézzel üldögélés tűnik. A magyar Dolores Umbridge biztosan díjazná (a nevét nem írhatom le, megfogadtam).

"Tényleg azért megyünk el, mert nem szeretjük eléggé Magyarországot?"
©

Tényleg azért megyünk el, mert nem szeretjük eléggé Magyarországot? Vagy azért, mert Magyarország nem szeret minket eléggé?

Végigmentem a magyar oktatási rendszeren a legtetejéig, közben pedig szereztem egy külföldi doktorátust is. A külföldi doktorátushoz nem azért kaptam az illető ország ösztöndíját, hogy ott maradjak (ahhoz túlságosan féltik az állásaikat…), hanem hogy hazatérve megoszthassam mindazt, amit tanultam. Oké, van benne egy adag kulturális imperializmus, de ennyit el lehet fogadni ilyen áron. És én nagyon komolyan hittem ebben. Hittem, hogy kaptam annyit a hazámtól, hogy vissza akarjam adni; talán volna is mit átadnom. Nem azért akartam hazajönni, mert köteleztek rá, zsarolásszagú és törvénybe ütköző szerződésekkel, hanem mert így éreztem helyesnek.

És hazamentem. És próbálkoztam. Két évig tudtam a saját területemen dolgozni, de azt a lehetőséget felszámolták; azután a kapuk szépen lassan mind bezárultak. Közvetlen és kicsit tágabb szakterületemen egyaránt. Ezek után kénytelen voltam külföldön körülnézni. Korábban ez – ma már alig tudom elhinni – fel sem merült bennem. Szerencsém volt, meg talán ért valamit az az oktatás otthon és külföldön, mert az első pályázatommal rögtön sikerült állást kapnom. Azóta állásról állásra lépegetek külföldön. Egy ideig még figyeltem hazai lehetőségekre, az első három évre még egyértelműen úgy indultam el, hogy utána irány haza – lassan kénytelen leszek leszokni róla. Ha az ember édesanyja is a hazatérés ellen érvel, akkor ott valami bibi van.

Viszlát, magyar egyetem!

A Hallgatói Hálózat és az eduline közös cikksorozatában egyetemisták, PhD-hallgatók és friss diplomások mesélnek arról, hogy miért választottak magyar helyett külföldi egyetemet, miben különbözik az oktatás az itthonitól – az otthonitól –, tervezik-e a hazaköltözést, és mit gondolnak: miért költöznek egyre többen külföldre.

A cikksorozat első részében egy 26 éves lány írja le a történetét: "Amikor a költözést mérlegeled, a hazaszeretet gyenge érv".

Nem szeretem eléggé Magyarországot? Nem hiszem, hogy ez lenne a gond. Én haza akartam menni, és a mai napig otthon érezném magam a legjobban. Feleségem külföldi, de ő is imádott ott élni. Nem örült egyikünk se, hogy el kellett jönni. Mára már mindenhonnan azt hallom, hogy meg se próbáljak hazamenni. Kénytelen leszek hinni nekik?

Van, akinek ez a váltás könnyen megy, van, akinek nehezebben. Lehetne cinikusan nézni, konkrétan letojni az országot. Nem kevés csalódott magyarral találkoztam, aki így van vele. El lehet rajta merengeni, kinek a vesztesége ez.

De nem mindenki ilyen, sőt talán a többség nem. Én például erősen kötődöm anyanyelvemhez, az anya-kultúrámhoz, követem híreit – bár ne tenném... Sokan leszünk ilyenek, az otthoni vezetők tesznek róla. Mire kihalt a magyar kivándorlók első és második generációja (Torontóban mutattak nekem utcákat, ahol 30 éve még magyar éttermek sora állt), sikerült létrehozni a következőt.

Mert itt a kérdés: ez lesz a következő? Jön az új emigráns magyar kultúra? Vagy talán már van is? Tekintve a számokat, előbb-utóbb bizonyos számban meg fognak jelenni első, majd második generációs művészek, akik megpróbálnak valamit kezdeni örökségükkel, esetleg traumájukkal. Jöhet a Bazi nagy magyar lagzi (van bőven anyag egy bájos kulturális ütköztetéshez), jöhetnek a tragikusabb változatok is. És miért ne, megjelenhet a magyar diaszporizmus – az igazi magyar feelinghez kivándorolt magyarnak kell majd lenni. Adhatunk tippeket, mi nap mint nap megéljük.

Vagy nem lesz ilyen. Mert az otthoni szétszakítottság külföldön is megismétlődik. Mert a több vagy kevesebb iskolával rendelkezők között nem alakul ki közösség. És ki tudja, még hány okból. Szétszóratunk. És mi marad? Négyévente kéthetes identitás az olimpia idejére; Skype-leckék az otthon maradt, szintén nem erre készült, elkámpicsorodott szülőknek; zenék, filmek és könyvek, csökkenő számban; és egy folyamatosan ködösülő kép arról, hogy mi egykor nem jószántunkból indultunk el.

A szerző külföldön élő kutató