Hogyan lettél színész?
Jó, hogy ezt kérdezed, mert pont az iskolának köszönhetem, hogy így alakult az életem. Általános iskolába egy kis faluba jártam, Hortobágy nevű községbe és meglehetősen fegyelmezetlen tanuló, úgynevezett rossz gyerek voltam. Volt egy tanárnőm, aki azt mondta nekem, hogy éppen akkor indul Debrecenben – Hortobágytól 30 km-re – kísérleti jelleggel az Ady Endre drámatagozatos gimnázium, és adjam be oda a jelentkezésemet, mivel olyan hülye vagyok, hogy valószínűleg a színészkedés menne nekem. Ez a ’80-as évek elején volt, bőven az előző rendszerben, amikor a protekció még nagyon működött, úgyhogy édesanyám kapcsolatait latba vetve felvettek a gimnáziumba, és dráma tagozatos gimnazista lettem. Ez azzal járt, hogy fakultációban különböző irodalmi színpadi műveket adtunk elő nagyon nagy sikerrel. Az egészben csak az volt a rossz, hogy mivel túl sokat foglalkoztunk az amatőr színjátszással, ezért tanulmányi átlagunk annyira leromlott, hogy gyakorlatilag majdnem mindenből bukásra álltunk félévkor, és örültünk, ha év végére sikerült kettesre javítanunk. Már a gimnázium első évében kikristályosodott, hogy számomra nem nagyon jöhet szóba más a pályaválasztásnál, mint a Színművészeti Főiskola, ahová nem kell pontokat vinni, hanem 15 verset, 3 monológot és 5 dalt, azt pedig talán még gyenge középiskolai tanulmányi eredménnyel is meg lehet tanulni.

Hogy emlékszel vissza a gimnáziumi évekre?
Végig szorongtam a gimit. Falusi általánosba jártam, és szerettek az ottani tanáraim, valószínűleg ennek köszönhetően jobbak voltak a jegyeim, mint amilyeneket a képességeim alapján kapnom kellett volna. Amikor bekerültem a nagyvárosi gimnáziumba, akkor pillanatok alatt kiderült, hogy hihetetlen hiányosságokkal rendelkeztem, és borzasztóan le vagyok maradva. Az első évben az összes tantárgyból korrepetálásra jártam, kivéve testnevelésből és énekből. Ez borzasztóan nyomasztott. Mire kezdtem volna felzárkózni, az első év végén, addigra már el voltam könyvelve rossz tanulónak. Ha matekból 3-asra vagy 4-esre feleltem, akkor sem kaptam kettesnél jobb jegyet, mert a tanárnő előítéletekkel volt irántam. Később, mikor már ismert színész lettem, az egykori iskolám igazgatója megvallotta nekem, hogy akkoriban nem tudták, hogy a dráma tagozatosokkal, olyanokkal, amilyen én is voltam, kicsit másképp, elnézőbben kell bánni. Sajnos én traumaként éltem meg a középfokú oktatást.

Gimi után egyenesen a Színművészeti Főiskolára mentél?
Sajnos a rossz tanulmányi eredményemnek köszönhetően a másodikat kétszer kellett járnom és óriási szerencsém volt, hogy a harmadik osztályt csak egyszer kellett végigcsinálnom. Igazolatlan órákból kifolyólag különbözeti vizsgákat kellett tennem, és így lettem nagy nehezen negyedikes. A Főiskolára másodjára vettek fel, de amikor először mentem felvételizni a harmadik rostán estem ki, az utolsó fordulón. Ez pont az érettségi előtt volt és a gimnáziumban azt hazudtam, hogy még nem mondták meg az eredményt, pedig már tudtam, hogy nem vettek fel. Ám annak érdekében, hogy átengedjenek a vizsgákon, és nagy nehezen leérettségizzek, nem mondtam meg az igazat. Az érettségit így sikerült letennem, és egy évet a veszprémi Petőfi Színházban töltöttem stúdiósként.

A Főiskola milyen volt?
Maga volt a mámor: mivel a szakirányú képzésen minden azzal volt kapcsolatos, amit szerettem. A tárgyak nagyon jól mentek, és szárnyaltam. Szegény édesanyám, aki addig a szülői értekezletek után mindig kisírt szemmel jött haza, fel sem tudta fogni, hogy a kisfia bekerült a Színművészeti Főiskolára. Hihetetlen volt számára, hogy 1000-ből bekerültem a 20 ember közé, és az annyira rossz tanuló gyereke hirtelen mégis Főiskolai hallgató lett. Emlékszem, első félévkor megkérdezte, hogy „Kisfiam nincs ott valami bizonyítvány-féleség?” Mondtam, hogy van leckekönyv, amit aláírnak az oktatók. „És milyenek a jegyeid?” – kérdezte. Mondtam, csupa 4-es, 5-ös. Erre megkérdezte: „Nem tudnád valahogy hazahozni azt az indexet?” Mondtam neki, hogy azt nem adják oda. Talán nem hiszi el, hogy odajárok? Azt mondta, hogy elhiszi, bár tőlem annyi minden kitelik… Később, mikor látta a vizsgaelőadásaimat, akkor megbizonyosodott róla, hogy valóban oda járok.

Volt kedvenc tantárgyad?
Kifejezett kedvencem nem volt. Voltak elméleti tantárgyaink, és minden délután kettőtől hatig úgynevezett művészi beszéd vagy mesterség óra volt. Ezeken a foglalkozásokon az első évben jeleneteket, majd később komoly színdarabokat mutattunk be. Az már gyakorlatilag olyan volt, mint a valódi színházi élet, próbákkal, bemutatókkal, ettől egyáltalán nem volt iskolaízű az egész.

Hogyan osztályoztak benneteket?
A művészeti iskolákban minden szubjektív. Harmadikban és negyedikben már mindenki mindenből ötös volt. Az első két évben voltak rostavizsgák, ha ott kirúgtak valakit, az többé nem jelentkezhetett színész szakra, gyakorlatilag vége volt a pályájának. Harmadiktól biztonságban érezhette magát az ember, valójában tétje sem volt az osztályzatoknak.

Volt olyan dolog, amire a főiskolán nem készítettek fel és később élesben kellett megtanulnod?
Horvai István és Kapás Dezső osztályába jártam. Horvai köztudottan véreskezű osztályfőnök volt. 20-an kezdtük az első osztályt, és 8 embert rögtön az első év végén kiszórt. Aki Horvai-Kapás osztályba járt, azokat túl sok meglepetés már nem érte a pályán.

Szerinted mi az, amit a mai fiataloknak feltétlenül meg kellene tanulni az iskolában?
Halványlila gőzöm sincs. Én még mindig mai fiatalnak érzem magam, bár már 38 éves vagyok. Néha még mindig vannak lázálmaim, sokszor álmodom, hogy már ismert színész vagyok, és egyszer csak megszólal a telefonom, hogy haza kell mennem Debrecenbe leérettségizni. Olyankor verítékben úszva ébredek. Nem tudom, mit kellene megtanulniuk, hiszen valószínűleg én sem sok mindent tanultam meg az iskolában, azért van ez a visszatérő álmom.