„Több tanítványunk azzal érkezett hozzánk, hogy ő nem túl jó matekból. Elkezdtük a közös munkát, és egy-két hónap után ezekről a gyerekekről kiderült, hogy nagyon is jók, csak az iskolában korán beskatulyázták őket, mert az elején valamilyen feladat vagy dolgozat nem sikerült. Egy idő után ők is elkönyvelték magukban, hogy ebből a tárgyból nem jók, ezért nem szívesen írtak házit, és a végén tényleg rosszabb jegyeket szereztek. Azon kezdtünk el dolgozni ezekkel a gyerekekkel, hogy próbáljuk meg elengedni azt a gondolatot, hogy ők „gyenge matekosok”. Amint ez sikerült, hirtelen nagyon komoly fejlődés indult be náluk” – meséli a tapasztalatairól Weisz Ágoston, a programozási szakköröket kínáló Alphacademy alapítója, „főállásban” a Google szoftvermérnöke Zürichben.

Egyetemista kora óta tanít programozni gyerekeket – azt mondja, meghatározó élmény volt, hogy gimnazistaként meghívták egy olyan programozásszakkörre, amelyet egy egyetemista tartott. „Ez egy diákolimpiai előkészítő volt, és hatalmas lehetőségként éltem meg. Így amikor a mentorunk abbahagyta a tanítást, én folytattam a munkáját” – emlékszik vissza. Akkor már matematikusnak tanult az ELTE-n, de a MSc után programozásra váltott, majd jelentkezett a Google-höz gyakornoknak. A mesterdiploma megszerzése után már költözött is – Zürichbe.

Száz gyerekkel – egyedül

A tanítást így kénytelen volt abbahagyni, „de nagyon hiányzott, ráadásul sokan kérdezték, tudom-e őket továbbra is mentorálni, innen indult az ötlet, hogy akár online is tarthatnék szakköröket”. 2017-ben járunk, „akkor még nagyon új volt, hogy gyerekeket online tanítunk”. Aztán jött a koronavírus-járvány és a bezárkózás. „A gyerekek elkezdték hívni a barátaikat, osztálytársaikat a szakkörökre, így egyszer csak ott találtam magam száz diákkal, egyedül” – emlékszik vissza.

Volt tanítványai csatlakoztak hozzá, ebből nőtt ki az Alphacademy. Ma már több mint negyven oktató foglalkozik ötszáz diákkal, a harmadikosoktól egészen az érettségizőkig – folyamatosan várják a motivált gyerekek jelentkezését. A tíz-tizenhét fős csapatok kéthetente találkoznak a mentorukkal online, a két alkalom között azonban „végtelen mennyiségű” szorgalmi feladatot lehet megoldani. Semmi sem kötelező, a gyerekek dönthetnek arról, mennyi időt és energiát szánnak erre.

Egyébként meglepően sokat – ennek egyik oka alighanem az a játékos pontgyűjtő verseny, amely köré az egész rendszer épül. „Ha az egész csoport sok feladatot old meg, utána vannak különböző játékok, amelyeket közösen szoktunk játszani. A diákok nem maguknak gyűjtenek pontokat, hanem a csapatuknak, így nem letapossák, hanem felhúzzák egymást” – magyarázza. A két szakkör között sem engedik el a gyerekek kezét, akik egy online felületen bármikor kérhetnek és kapnak segítséget a szorgalmi feladatok megoldásához – de arra is ösztönzik őket, hogy ha tudnak, egymásnak segítsenek.

Nem véletlen, hogy a magyar iskolák zöméből fájóan hiányzó módszerekkel dolgoznak. Weisz Ágoston ugyanis nem csak magyar diákokkal foglalkozik – óraadó tanár egy svájci iskolában is, így bőven van tapasztalata arról, mi működik a gyerekeknél, és mi nem. És bár az eredményességet nem arany-, ezüst- vagy bronzérmekben méri, az sokat elárul, hogy az elmúlt években a nemzeközi informatikai diákolimpiára kijutó négyfős magyar csapatból legalább két tag, a tavalyi Nemes Tihamér Országos Orogramozási Verseny húsz döntőse közül tizenhat az Alphacademy diákja volt.

Nehéz feladatok

Meggyőződése ugyanis, hogy a gyerekek sokkal többre képesek, mint gondolnánk, csak éppen megfelelő közeget kell teremteni – a tanítványaik időnként például olyan feladatokat is könnyűnek titulálnak, amilyeneket az iskolában náluk sokkal idősebbek tanulnak, és rendszerint akkor is szenvednek velük. „Nálunk a gyerekek nehéz feladatokat kapnak, amilyeneket gyakran nem tudnak megoldani. Le kell ülniük, elmélyedni, gondolkodni. Ha elakadnak, nem mondjuk meg a megoldást, csak egy pici segítséget kapnak, amivel tovább tudnak menni. Ez elsőre nagyon ijesztő tud lenni. De ha egy iskolában senkit nem stresszelünk, ha nem bántjuk azt, akinek valami nem sikerül, ha megkapják a bizalmat és a lehetőséget a hibázásra, akkor maguk is meglepődnek, hogy mi mindenre képesek. Nem engedjük el a kezüket, de megtapasztalhatják, milyen önállóan sikereket elérni” – mondja, hozzátéve: a gyerekeknek igenis sokat számít, hogy mennyire bíznak meg bennük a felnőttek.

Meglepő, de annak is van motivációs ereje, hogy havi néhány ezer forintos „tandíjat” kérnek a diákoktól. „Évekig ingyen tanítottam a gyerekeket. Nekem ez rendben van, megtehetem, hiszen van munkám – de másoktól nem várhatom el ugyanezt. Ráadásul fontos, hogy kicsit szembemenjek azzal, amennyire mostanában a tanárokat, oktatókat megbecsülik. De volt még egy ok, ami miatt úgy döntöttünk, hogy pénzt kérünk a diákoktól: láttuk, hogy amint a szülőknek át kell utalniuk egy összeget, a gyerekek azonnal komolyabban veszik a szakkört, több házi feladatot írnak. Gyorsabban fejlődnek, jobban érzik magukat az órákon, még több házit akarnak írni. Ez egy öngerjesztő, pozitív folyamat” – magyarázza Weisz Ágoston, hozzátéve: azt sem akarták, hogy bárki anyagi okok miatt maradjon ki. Ezért akik nem tudják vállalni a havi pár ezer forintot, azoknak kérdés nélkül akkora tandíjkedvezményt adnak, amekkorát kérnek.

Ahhoz egyébként ragaszkodik, hogy nem a tehetséges, hanem a motivált gyerekekkel kell foglalkozni – éppen ezért semmilyen „felvételi” vagy kiválasztási folyamat nincs náluk. „Nem jó kategorizálni a gyerekeket, hogy ő tehetséges, ezért megéri foglalkozni vele, a másikkal meg nem. Aki szeretne többet tanulni, aki örül, ha foglalkoznak vele, annak lehetőség kell. Minden ilyen gyerekkel szeretnénk foglalkozni. Függetlenül attól, hányasokat szerez az iskolában” – mondja.

Mit tanítanak az iskolában? És mit nem?

Nem is nagyon tudnak építeni az iskolában – elvileg – megtanultakra, az alapoktól indulnak a hozzájuk járó gyerekekkel. „Ezen néha csodálkoznak a szülők, mert azt látják, hogy a gyereküket a kezdő csoportba soroljuk, miközben már elvileg tanult korábban programozni. Igen, csak nem úgy, meg nem azt, mint ami egy komolyabb, logikai-matematikai problémák megoldására épülő programnyelvhez kell – mondja, hozzátéve: bár az egész oktatás reformra szorul, az informatikát hatványozottan sújtja a tanárhiány. Aki ezen a területen sikeres, annak nagyon sok lehetősége van az iskolán kívül, ráadásul sokkal jobban meg is becsülik. Miközben – magyarázza – nagyon nagy szükség lenne olyan szakemberekre, akik sikereket értek el az informatika területén, és utána ezt valahogy visszaforgatják az oktatásba, tudnak a gyerekek nyelvén beszélni, és azt is tudják, mi az, amit tényleg érdemes megtanítani.

„Én azt tanultam meg az iskolában, hogy mi az egér definíciója. Mennyivel másabb, ha arról beszélgetünk a gyerekekkel, hogyan működnek az önvezető autók, hogyan lehetne egyet csinálni. Jöjjenek rá ők a megoldásra. Vagy éppen arról beszélgetni, hogyan tud válaszolni a gép az embernek, vagy akár egy esszét írni. Ezek olyan kérdések, amelyek érdekelni fogják a gyerekeket. Ha van egy olyan probléma, amit érdemes megoldani, ami motiváló, akkor azzal nagyon szívesen foglalkoznak a gyerekek. Akkor is, ha nagyon nehéz. És nem is veszik észre, mennyire nehéz, miközben megoldják az egészet. A szülők nem is értik, hogyan tud végigülni 90 percet egy harmadikos. Pedig nemhogy végigüli, de még maradni is akar” – mondja nevetve.

Az Alphacademyben tanulók közül sokan persze informatikai területen tanulnak tovább, neves külföldi egyetemekre jutnak be – sokan viszont egészen más területet választanak maguknak. Weisz Ágoston azt mondja, nem programozókat szeretnének képezni, sokkal inkább olyan embereket, akik képesek megoldani a szembejövő problémákat. Nem véletlen, hogy jó ideje szeretnének eljutni olyan gyerekekhez is, akik nehéz körülmények között élnek – így aztán idén már gyermekotthonban élő diákok is csatlakoztak a szakkörökhöz.