„Nagyon makacs ember vagyok, nagyon nagy az igazságérzetem, tüzes, lázadó, szerintem segítőkész vagyok” – jellemzi önmagát Sára, aki 2010-ben került az SOS Gyermekfaluba, miután édesanyjával és két testvérével együtt kirakták őket kecskeméti albérletükből. Az SOS oldalán lévő videóban arról mesél, édesapja halála után nem sokkal meghatározó beszélgetése volt egy számára fontos emberrel. „Azt mondta, hogy képes leszek felállni innen, higgyem el, hogy sok érték van bennem” – emlékszik vissza. Ma már Budapesten tanul egyetemistaként, de hétvégenként „hazalátogat” Kecskemétre, az SOS Ifjúsági Házába. Benji 11 évesen került állami gondozásba, érettségit, majd csecsemő- és kisgyermekgondozói végzettséget szerzett, most a szegedi egyetemre jár, szociális munkásnak készül, mellette a helyi gyermekjóléti szolgálatnál dolgozik, nyaranta pedig hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztat. Róbert szintén két testvérével együtt, hatéves korában került nevelőszülőkhöz – ma már ő is egyetemista, az ELTE-n tanul meteorológusnak.

Mindannyian az SOS Gyermekfalvak kecskeméti Ifjúsági Házának lakói. Nevelőjük, Papp Zsuzsa azt mondja, mindegyik „fiataljára” büszke – többen egyetemre járnak, mások pedig szakmát szereztek, dolgoznak, lassan családot alapítanak. „Ők a mi többségi társadalmunknak a hősei. Mi látjuk leginkább, hogy milyen szörnyű gyereksorsokból érkeznek, és mindabból a rosszból, amit kaptak, valami jót építenek” – mondja. Magyarországon 23 ezer gyerek él gyermekvédelmi gondoskodásban – köznyelven állami gondozásban. Többségük nem azért kerül nevelőszülőkhöz, lakásotthonba vagy gyermekotthonba, mert elveszítette szüleit. Az okok között sokkal gyakrabban tűnik fel a család kilátástalan anyagi helyzete, szenvedélybetegség, elhanyagolás vagy akár bántalmazás, a traumatikus gyerekkor pedig – aligha meglepő – az iskolai esélyeikre is rányomja a bélyegét.

Magyarországon tíz éve nem készült átfogó, országos kutatás az állami gondozottak iskolai helyzetéről, a 2011-es KSH-adatokat nézve azonban egyre egyértelműbbnek tűnik: közel sem „megszokott”, hogy egy tizenéves a nevelőszülőktől/gyermekotthonból egészen az egyetemig jut. A felmérés alapján míg a saját családjukkal élő tizenévesek kétharmada érettségit (is) adó középiskolát választ, addig az állami gondozott gyerekek közül csupán minden negyedik próbál érettségit szerezni, kétharmaduknál a szakmaszerzés a cél, a felsőoktatásban alig-alig tanulnak közülük. Igaz, a KSH szerint folyamatosan csökken azoknak az aránya, akik mindenféle iskolai végzettség nélkül kerülnek ki a rendszerből. Ez létfontosságú. Egy friss kutatás szerint a hajléktalan emberek közül kifejezetten sokan éltek hosszabb-rövidebb ideig állami gondozásban gyerekként, az utcára kerülés egyik „ellenszere” – segítő családi háttér híján – egy olyan szakma, végzettség, amiből fenn tudják tartani magukat.

Traumatizált gyerekkorból az iskolapadba

Pedig ahogy Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője fogalmaz, az állami gondozott gyerekek „szétszálazhatatlan, összetett problémahalmazzal” a hátukon próbálnak előrejutni az iskolarendszerben. „Mindannyiuknak van egy előtörténete, többnyire kaotikus családi körülmények közül kerülnek ki, sokan már a fogantatásuk pillanatától nem kapják meg azt, ami az egészséges fejlődéshez kell, már kisgyermekkorban hiányoznak azok az ingerek, az a környezet, amelyben jól tudnának fejlődni. Olyan traumákat szenvednek el, amelyek az idegrendszerükre is hatnak, ez pedig sokszor tanulási nehézségeket, akár sajátos nevelési igényt okoz” – mondja, hozzátéve: a szakemberek a legtöbb SOS-es gyereknél úgynevezett „kevert magatartási zavart” állapítanak meg.

A SOS szakmai vezetője szerint a legtöbb gyerek családja és élettörténete miatt komoly önértékelési problémákkal küzd – márpedig egy gyenge önértékelésű tizenéves az iskolában sem tud majd megfelelően teljesíteni. „Az egy újabb trauma az életükben, amikor kiemelik őket a családjukból – még akkor is, ha egy hónap múlva már jól érzik magukat az új helyen. A kisebbek nagyon erősen ragaszkodnak a szüleikhez, a megszokott környezethez, akármilyenek is azok. Mindannyian szégyenként élik meg, hogy őket a szüleik nem tudták felnevelni, hogy más emberek azt gondolják, hogy a szüleik rosszak – vagy ők is látják, hogy a szüleik nem elég jók” – magyarázza Szilvási Léna, hozzátéve: a tizenévesek az állami gondozottak stigmáját is viszik magukkal. „Minden iskolai közösségben tudják, kik azok, akik állami gondozásban élnek. Akkor is, ha maguk az állami gondozott gyerekek nem beszélnek erről. És sokszor sajnos a társadalom sem előítéletmentes velük szemben” – mondja.

Papp Zsuzsa tizenévesekkel foglalkozik, azt látja, hogy a gyerekek a középiskolába „viszik magukkal az összes hátrányt, ami már az általános iskolában megvolt nekik”. „Ha például elhanyagoló családból emelték ki őket, lehetséges, hogy alsó tagozatosként alig-alig jártak be az iskolába, elmaradtak az írással, olvasással, számolással. Ezeket a hátrányokat később már nagyon nehezen lehet ledolgozni, de valahogy mégis próbálnak megfelelni az iskolai elvárásoknak. Ha olyan szakmát tanulnak, amit igazából nem szeretnek, akkor túl sok energiát nem tesznek bele” – magyarázza.

Miről álmodik a gyerek, ha állami gondozott?

Pincér, szakács, kertész, bolti eladó, fodrász, szociális munkás, tanár, óvónő, sportoló – ilyen szakmákat említettek azok az állami gondozott gyerekek, akiket az SOS Gyermekfalvak 2016-ban kérdezett arról, mik szeretnének lenni. Az eredményekből egyértelműen kiderül, hogy a családjukban élő gyerekek sokkal inkább el tudják magukat képzelni magasabb presztízsű, jól fizető állásban, például mérnökként, orvosként, cégvezetőként, ügyvédként, programozóként, könyvelőként, mint akik lakásotthonban vagy nevelőszülőknél élnek. Utóbbiak inkább alacsony jövedelemmel járó, kevésbé népszerű szakmákban képzelik el a jövőjüket, a legtöbben pincérek vagy szakácsok lennének, sőt olyan foglalkozást is sokan választanának – állnának például bolti eladónak vagy kertésznek –, amit a családban élő gyerekek közül alig-alig említettek.

A szakmaválasztásuk ráadásul gyakran félresiklik – véli Papp Zsuzsa, aki azt mondja, amikor először találkoznak a tizenéveseikkel, szó szerint mozaikokból dolgoznak. Megpróbálják feldolgozni az addigi iskolai sikereket és kudarcokat, együtt megkeresni, hogy mi az, amiben a tizenévesek jól érzik magukat, amiben tehetségesek, hogyan látják magukat felnőttként. „Van, aki csak annyit mondott: Zsuzsa néni, nem tudom, mi lesz belőlem, de a vashoz közöm lesz. És akkor ebből építkeztünk, így lett belőle hegesztő. Nagyon jól érzi magát a szakmájában, megbecsülik a munkahelyén” – említ két példát. Az állami gondozott tizenévesek számára az anyagi biztonság egyébként is elsődleges szempont a pályaválasztásnál, nem véletlenül: nincs hátország, nincs család, ahová vissza lehetne menni, ha valami balul sül el. 

Ezer sebből vérzik az iskolarendszer

Szilvási Léna szerint az adatokból egyértelműen kiolvasható: az állami gondozott gyerekek körülbelül olyan iskolai végzettséggel lépnek ki a rendszerből, mint a halmozottan hátrányos helyzetű diákok, akik mélyszegénységben, kisebbségen, eldugott kistelepülésen élnek, vagyis hiába veszi át egy gyerek nevelését az állam, azt a plusz lökést, ami a magasabb végzettséghez kellene, nem tudja megadni. Nem véletlenül: az állami iskolarendszer ezer sebből vérzik, még azoknak a lassabban vagy máshogy fejlődő diákoknak sem tudnak valós esélyt adni, akik a saját családjukkal élnek. Az állami gondozott gyerekeket tanító pedagógusok, osztályfőnökök pedig semmilyen szakmai segítséget nem kapnak ahhoz, hogy valóban tudjanak segíteni a traumatizált, kibogozhatatlan problémahalmazzal küzdő gyerekeknek. Pedig Papp Zsuzsa azt mondja, ő eddig csak segítőkész tanárokkal találkozott, „de nekik is kevés az eszközük, mert a szakiskolákba egyébként is hátrányos helyzetű gyerekek járnak”.

A tizenévesek helyzetén az sem segít, hogy a gyermekvédelem sem áll erős lábakon – sokkal kevesebb figyelmet és emberi erőforrást kapnak, mint amire szükség lenne. Egy lakásotthonban tizenkét gyerekkel például hét nevelő foglalkozik – már ha sikerül embert találni az alacsony fizetés miatt sokszor hosszú időre üresen maradó álláshelyekre. „Ennyi emberrel épp csak sikerül lefedni a nap huszonnégy óráját úgy, hogy egy felnőtt mindig legyen ezekkel a nagyon nehéz sorsú, sok segítséget igénylő gyerekekkel. Pedig a legfontosabb feladatuk az lenne, hogy a többnyire traumatizált gyerekekből testi és lelki értelemben egészséges embereket neveljenek, hiszen tanulni is csak akkor tudnak, ha érzelmileg, mentálisan rendben vannak” – mondja Szilvási Léna, hozzátéve: itt mindenképpen szükség van a változásra.