A gránátnyomás tünetegyüttes leginkább a mostani poszttraumás stressz szindrómához hasonlít. A gránátok közeli felrobbanásának fizikai hatásai mellett zavartság, határozatlanság, lassú reakcióidő és indokolatlan fáradtság lép fel. A tünetegyüttest egy angol pszichológus, Charles Myers írta le, aki a „shell shock” (lövedéksokk) elnevezést adta neki.
Ugyan tömeges előfordulása valóban az első világháború lövészárkaihoz köthető, de brit orvosok hasonló esetekről írtak az 1899–1902 között zajló második búr, illetve az 1912– 1913-as első és második Balkán-háború idején is, de a forrásokat tanulmányozva jóval korábbi leírásokban is felismerhetjük a tüneteket. A 17-18. században például sok katonánál állapították meg az akkor „nosztalgia” néven emlegetett, és patológiás állapotnak tartott tünetegyüttest.
A kezelés időben és térben elég változatos képet mutatott. Voltak, akiket egyszerűen leszereltek, hogy „megszabaduljanak a fájdalomtól és a rettegéstől”, míg mások, például az amerikai polgárháború katonaorvosai a nyilvános megszégyenítést tartották üdvözítő gyógymódnak - írta az Index.
Általánosságban elmondható, hogy a hadsereg vezetői és orvosai inkább arra koncentráltak, hogy fenntartsák a bevethető állomány létszámát, és nem arra, hogy a szimptómákat mutatók hosszú távú gyógyulását biztosítsák. Ha végleg vagy egy időre ki is vonták a frontvonalból a „gránátnyomást” kapott katonákat, inkább azért tették, hogy rossz döntéseikkel, hibáikkal ne sodorják veszélybe a többieket. Jellemző volt persze az is, hogy a panaszkodókat szimulánsnak bélyegezték, és visszaküldték a harc sűrűjébe.
