A Science tudományos magazin ehavi számában megjelent beszámoló szerint a tudósok testi elkülönülésnek nevezi a jelenséget, amely akkor történhet meg, ha az érintés és a látás érzékszerveiből érkező jelek összezavarodnak stressz, vagy trauma hatására.
„Az új kutatások szerint a érzékelési csatornák integritása kulcsfontosságú az én-tudatunk szempontjából” – magyarázta Dr. Kevin Nelson, a halálközeli élmények kutatója. „Ezek segítségével határozzuk meg saját magunkat az anyagi világban, illetve saját magunkat a testünkön belül.”
Henrik Ehrsson, a svéd orvosi egyetem, a Karolinska Intézet kutatója önkéntesekkel próbálta meg reprodukálni a testen kívüli élményt. Ehhez a jelentkezőkre 3-dimenziós szemüveget adott, amelyen keresztül az alanyok saját maguk térbeli képét láthatták hátulról, 3-3,5 méter távolságból. Ezután Ehrsson egy műanyag bottal megérintette az önkéntesek mellkasát és hátát, úgy, hogy a térbeli felvételen nem látszott, hogy hozzájuk érne.
Ezáltal az alanyok érezhették az érintést, azonban csak annyit láttak, hogy a kutató keze mozog a hátuk mögött. Ennek következtében az az érzet keletkezett bennük, hogy valódi testük mögött foglalnak helyet.
Ezután Ehrsson egy kalapácsot lendített arra a pontra, ahová az alany saját testét képzelte. Ez azt az érzetet keltette a résztvevőkben, hogy nemsokára ütés éri őket. A bőrükre helyezett szenzorok ekkor jelezték, hogy a verejtékmirigyek fokozottabban kezdtek működni, mivel az alany azt hitte, hogy valódi ütést fog kapni. Ez rámutatott, hogy az önkéntesek saját testükként kezelték virtuális önmagukat, s úgy érezték, hogy annak ellenére, hogy valódi testük mögött ülnek, ott is érheti őket fizikai behatás.
Egy második csapat a Lausanne-i Svájci Szövetségi Technológiai intézetben Bigna Lenggenhager és Olaf Blanke kutatók vezetésével egy hasonló kísérletet végzett el. Itt az önkéntesek szintén egy háromdimenziós szemüveget viselve kamera elé álltak. A kísérlet során az alanyok hátát végigsimították egy tollal, miközben ugyanezt a képet láthatták három dimenzióban. A résztvevők azt mondták, hogy számukra az érzet a virtuális hátból érkezett, nem a valódi érintés miatt, vagyis, úgy érezték, hogy virtuális testük valójában a sajátjuk.
Ezután az önkéntesek szemét bekötötték és hátrébb húzták őket, majd azt mondták nekik, hogy lépjenek vissza az eredeti helyükre. Az alanyok jellemzően nem tudtak a megfelelő helyre visszaállni, hanem előrébb léptek, mivel úgy érezték, hogy arra a helyre kell állniuk, ahol a virtuális kivetülésüket látták az előbb.
