Ha valaki pedig menten speciális ruházatot is akar ölteni, annak sem kell okvetlenül a nagy sportszerkereskedésekben a márkás cégek meglehetősen borsos árú divattermékeiből választania – jelentősen kedvezőbb áron is lehet a célnak megfelelő felszerelést találni. Amúgy sem a ruha teszi az embert: az egyesületek a táborokban ügyesség, alkati és szellemi érettség alapján választják ki azokat a csemetéket, akik elég rátermettek a versenyzés alapjainak elsajátításához.

A burzsoázia diszkrét bája

A vitorlázás – a közhiedelemmel ellentétben – nem éppen a legdrágább sportok egyike, a klubok átlagosan 50–100 ezer forintos éves tagdíj ellenében a kezdőknek felszerelést és szakmai hátteret biztosítanak a továbblépéshez. A versenyzőpalánták nevelgetése-nyesegetése kezdetben belföldre koncentrálódik; a szezon március közepétől október végéig tart, egy kezdő versenyző évente 40–60 napot tölt vízen.

A téli időszakban erőnléti edzések és kiegészítő sportok, valamint elméleti foglalkozások képezik a felkészülés alapját, a nyári iskolai szünet java azonban vitorlázással telik. Akik bizonyítják felkészültségüket, rátermettségüket, idővel a téli időszakban is vízre szállhatnak: külföldi – jellemzően a közeli tengereken tartott – edzőtáborokba, illetve versenyekre utazhatnak. Igaz, aki nemzetközi babérokra tör, annak legkevesebb 120–150 napot kell vitorláznia évente – már utánpótlásszinten is. Ebben az esetben a sok utazás, a felszerelések rendszeres karbantartása, cseréje, azaz a felkészülés már több százezer forinttal, olykor akár a milliót is meghaladó summával is megterhelheti a családi kasszát, illetve – ha ügyesen lobbizik – a szövetség és a támogatók zsebét. Sőt, egy olimpiai felkészülés akár elérheti az évi húszmillió forintot is. Ilyen szinten a vitorlázás már valóban elitsportnak számít.

Holott a vitorlázás – amelyet Magyarországon az 1800-as évek végére datálható megjelenésétől fogva a felsőbb társadalmi osztályok sportjaként tartottak számon – a szocializmus évtizedeiben szélesebb rétegek számára is elérhető volt. Az ekkor működő sportiskolai rendszer lehetővé tette, hogy nagyobb bázisból válogassák ki a „szélbefogásra” legügyesebbnek ígérkező ifjakat. Ekkoriban a legnagyobb utánpótlásműhely az 1972-ben alapított, manapság csak vegetáló Velencei-tavi Vizi Sportiskola volt, amely az 1980-as–1990-es években ontotta magából a később felnőttként is sikeres sportolókat. Az innen kikerülő felnőtt versenyzőknek többnyire a Mahart siófoki, a BKV Előre SC, illetve a Vasas balatonfüredi, a Videoton balatonalmádi vagy a Spartacus balatonföldvári klubjába vezetett az útjuk. Ez a rendszer azonban csak a kishajókkal való sportvitorlázás fejlődésének biztosított jó táptalajt, az osztályidegennek bélyegzett nagyhajózást burzsoá szórakozássá minősítette le.

Túlélők és újszülöttek

Csak napjainkban kezdi a vitorlázás elfoglalni azt a helyet a sportok palettáján, amely a fejlett európai társadalmakban hagyományosan megilleti. A változás lassú, de a tendencia egyértelmű: a többnyire szabadidősportként űzött nagyhajózás elérhetővé vált a középréteg számára is, míg az elsősorban fiatalokat vonzó kishajózásban csaknem mindenki előtt nyitva áll az ajtó.

A sportiskolai rendszer megszűnése komoly hullámvölgybe sodorta ugyan a kishajós versenysportot, de másfél évtizednyi gyötrődés után úgy fest, az nemhogy kilábalt a kátyúból, de sikerült túlszárnyalni az addigi teljesítményeket is. A rendszerváltozást követő években az utánpótlásért felelős sportiskolák és nagy egyesületek zöme megszűnt, néhányuk azonban, gazdálkodása átstrukturálásával, kilavírozta magát a hullámvölgyből.

Mellettük pedig újak is alakultak, amelyek nagyrészt magántőkéből és kivételesnek mondható „őrült elkötelezettségből” elsőrangú utánpótlás-nevelő bázissá nőtték ki magukat. Ilyen a jelenleg legjobb struktúrával működő Tihanyi Hajós Egylet, amely két éve már Agárdon is önálló edzőközpontot tart fönn, mindezt magánkezdeményezésből. Nívós műhely a Vasasból Balatonfüredi Yacht Clubbá alakult egyesület, csakúgy, mint a fűzfői Nitrokémia Vitorlás Klub, illetve a nehéz időket átvészelt földvári Spartacus VE.

Nagyrészt az újraszerveződésnek köszönhetően az elmúlt években szép eredmények születtek. A számos nemzetközi siker közül említsük meg Péch Fanni 2008-ban, és Vadnai Benjamin 2009-ben - a legelterjedtebb utánpótlásnevelő kategóriának számító - Optimist hajóosztályban szerzett Európa-bajnoki (Eb) ezüstérmét. Hozzá kell tenni, hogy az 1990-es években csupán néhány lelkes és tehetséges versenyző fanatizmusának köszönhetően volt minden alkalommal magyar vitorlásversenyző az olimpiákon, illetve született nem egy nemzetközileg is jegyzett eredmény.

Eszes Tamás két olimpián indult, ifjúsági Eb-n bronzérmet szerzett (Laser hajóosztály), Hajdu Balázs ugyancsak két olimpiai részvétellel, egy ifi Eb-ezüsttel (Finn-dinghy) és egy junior Eb-arannyal büszkélkedhet (Star). A legnagyobb sikerek azonban egyértelműen a Majthényi Szabolcs–Domonkos András páros nevéhez fűződnek, akik 1994-ben az olimpia műsoráról éppen csak lekerült Repülő hollandi osztályban nem kis meglepetésre megszerezték a magyar vitorlássport első világbajnoki (vb) aranyérmét, amelyet 2009-ig kiegészítettek további öt vb- és három Eb-győzelemmel.

Erős utánpótlás, gyenge utánpótlók

Ma a magyar vitorlázás erős utánpótlással büszkélkedhet. De hogy mekkora eséllyel indulhatnak majd olimpián, nem csupán azon múlik, mennyire szorgalmasak, illetve hogy meddig maradnak egyes hajóosztályok hivatalos ötkarikás versenyszámok, hanem a honi sportszövetség által nyújtott segítségen is. Márpedig a szövetség - amely szívesen tünteti föl legfőbb eredménynek a versenyzői taglétszám közelmúltbeli növekedését (ami valóban örvendetes, ámbár nagyban hozzájárult, hogy a kedvtelésből versenyző nagyhajósok száma az elmúlt két évtizedben a többszörösére duzzadt) - komoly hiányosságokkal küzd az élsport és az utánpótlás-nevelés támogatásában.

A sportszakemberképzés csak részben megoldott, csupán kevés edző rendelkezik a felnőtt élversenyzők felkészítéséhez szükséges szakmai tapasztalattal. Az edzői életpálya egyelőre nem nyújt kellő biztonságot ahhoz, hogy a nemzetközileg sikeres versenyzők aktív pályafutásuk végeztével is hajóközelben maradjanak, és edzőként átadják tapasztalataikat (a bejelentett klubedzők fizetése 100-200 forint között mozog).

A Testnevelési Egyetem továbbképző intézete a szakszövetség kérésére (elegendő jelentkező esetén) évente indít középfokú edzői tanfolyamot, de ez csak az alapok megismeréséhez elég. A magasabb szakképzettséget adó, mesterképzésként akkreditált szakedzői képzés jó ha egyszer indul egy évtizedben. Ráadásul a sportág sajátosságainál fogva – kevés vízfelület, rövid szezon – az edzőképzésben szükség lenne külföldi szakemberek bevonására is. A nemzetközi fórumokkal a kapcsolatok inkább formálisak, mint élők, így aztán jobbára az edzők ismeretségein – és mellette nemegyszer a versenyzők, illetve a szülők áldozatkészségén – múlik a „csatornák kiépítése”, hogy azokon át a külföldi technikai újdonságok be-, a magyar versenyzők pedig tapasztalatszerzésre kiáramolhassanak.

Versenyfesztivál

A szövetség sikereként könyvelhető el ugyanakkor, hogy a legrégebbi európai tókerülő verseny, a balatoni Kékszalag ma már jól értékesíthető termék. A verseny évről évre rekordszámú nevezőt csal a rajtvonal mögé. Tavaly 572 hajó vágott neki a távnak, s ezzel a Kékszalag lett a legnagyobb létszámú tókerülő verseny a kontinensen. Igaz, a tavaly nem indult külföldi hajó – bár évek óta dolgoznak a szervezők külföldi csapatok idecsábításán, eddig kevés sikerrel. 2008-ban ugyan egy német csapat szerezte meg a bronzérmet, de kevés külföldi hajós vállalkozik arra, hogy  átalakítsa hajóját: a Balatonnál mélyebb vizekhez kialakított külföldi versenyhajók mélyjárata (merülése) több, mint ami a Balatonon elfér (maximum 2 méter), a balatoni induláshoz külön a magyar tengerhez alkalmas tőkesúlyt kellene gyártani. Ezen változtatott az idén életbe lépő új szabályozás, ami lehetővé teszi a többtestű hajók indulását, melyek merülése eleve alacsony. A külföldiek elmaradása ellenére a szervezők agilitását dicséri, hogy a vízen zajló versenyt egyre jobb parti rendezvényekkel egészítették ki az elmúlt években, Mindez sok érdeklődőt is vonz, népszerűsítve a vitorlázást.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a Kékszalagon – akárcsak a nagyhajós versenyek zömén (de lehet, hogy itt még inkább) – a résztvevők többsége abszolút amatőr. Míg a kishajós versenyzés szakmai értéke igen magas, a nagyhajós túraversenyek színvonala – a közvetlen élmezőnyt leszámítva – messze elmarad az előbbitől. Mégis tagadhatatlanul fontos részét képezi a honi vitorláskultúrának. A két műfaj és az annak hódoló két réteg összekapcsolása lenne talán a legfontosabb feladata a szövetségnek. Nyíltabban fogalmazva: a sportágnak az tenne jót, ha a nagyhajózásban jelen lévő hatalmas anyagi és kapcsolati tőkéből támogatást lehetne nyújtani az élsportnak és utánpótlásának is.


Goszleth Marcell

Az oktatás témaköréből további érdekességet tudhat meg az eduline szakmai támogatásával készült Oktatás Plusz 2010 című kiadványból, amelyet megvásárolhat az újságárusoknál, vagy megrendelhet a www.hvgplusz.hu weboldalon.