szerző:
Eduline

Miért dönt úgy egy magyar diák, hogy maga mögött hagyja az egyetemet, a családot és a barátokat, a Kazinczy utcai romkocsmai "merengést", és külföldre költözik? Tényleg igaz, hogy „mindenhol jó, de messze a legjobb”? A Hallgatói Hálózat és az eduline közös cikksorozatának első részében egy 26 éves PhD-hallgató, Birtha Magdi mesél arról, pályakezdőként hogyan vált "főállásává" a munkakeresés, és hogy elég erős érv-e a hazaszeretet, amikor kint maradásról-hazaköltözésről van szó.

Először 2010 elején költöztem külföldre. Egyetem utolsó féléve, Erasmus, Antwerpen, szakdolgozatírás kintről, sok átmulatott éjszaka, kulturális kavalkád, aztán szigorlat, államvizsga itthon, az ELTE szociológia szakján, a „régi”, osztatlan rendszerű utolsó évfolyamon.

Az egyetem alatt végig dolgoztam, először önkéntesként, később projektkoordinátorként foglalkoztam fogyatékossággal élő emberekkel. Világéletemben emberi jogi területen akartam elhelyezkedni, az egyetem évei alatt pedig egyértelmű lett, hogy kifejezetten a fogyatékossággal élő emberek jogainak minél szélesebb körű érvényesüléséért szeretnék harcolni. Itthon, Magyarországon.

Optimistán vágtam neki a munkakeresésnek. Nem akartam sok pénzt keresni, csak annyit, hogy friss diplomásként az albérletemet és a napi szükségleteimet ki tudjam fizetni. Aki szociológusnak megy, annak amúgy sincsenek illúziói a biztos egzisztenciáról. Egy dolgot eldöntöttem. Nem fogok piackutatóként vagy hr-esként dolgozni, mint sok csoporttársam – csak azért, hogy havi fix bevételem legyen.

"A hazaszeretet gyenge szempont"
©

A munkakeresés? Röviden és tömören: sehova nem kellettem. Hiába volt négyéves munkatapasztalatom friss diplomásként – ami korábban önmagában paradoxon volt, de az én generációm már hozzászokott, hogy ez alapelvárás –, nyelvtudásom, ösztöndíjak, szakkollégiumi tagság, lelkesedés és egyéb pluszok az önéletrajzomban. Nagy pofon volt. Persze ingyen, önkéntesnek mehettem volna, de az ember egyszer – ha kelletlenül is – elismeri, hogy minimális havi bevételre szüksége van az önfenntartáshoz.

Megszámlálhatatlan motivációs levelet írtam, a legtöbbjét válaszra sem méltatták. Igaz, nehéz azt bizonygatni egy A4-es papíron, hogy te vagy a legjobb a munkára, amikor az önbizalmadat korábban már a nullával tették egyenlővé. A munkakeresés főállássá vált, és igazi depressziót okozott. Önostorozás, hogy ezek szerint még egy részmunkaidős projektasszisztensi állásra is alkalmatlan vagyok. Mit csináltam rosszul az egyetem alatt? Miért kell kiszámolni, hány kiflit vehetek a boltban? Hogyan jutottam el odáig, hogy még esőben is bicikliznem kell, mert nem telik bérletre?

Aztán – mint a jó történetekben általában – bekövetkezett a fordulat. Jelentkeztem az Európai Bizottság gyakornoki programjába: öt hónap Brüsszelben, 1300 pályázóból körülbelül 600 jut hozzá a páratlan lehetőséghez. Nagy volt a nyomás, de sikerült. Még akkor sem terveztem úgy, hogy végleg külföldön maradok – 2011 áprilisában azonban megkaptam egy Marie Curie-ösztöndíjas kutatói állást egy ír intézetnél. Fogyatékosjogi témában.

Sokan még mindig nem értik, miért megyünk külföldre. A pénz fontos tényező, de önmagában ezért nem érné meg a családtól, a barátoktól és mindenféle gyökerektől távol, egyedül új életet kezdeni. Nyugat-Európában megtapasztaltam az igazi demokráciát, amit otthon még 20 évvel a rendszerváltás után is csak ízlelgetünk. Azt, hogy jogaim vannak és kötelességeim. Hogy nem kell elhallgatni. Hogy nem kell félni attól, hogy kirúgnak, és rögtön három másik áll a helyemre. A főnököm el is várja, hogy kiálljak magamért, ha valami nem tetszik.

Öntudatos állampolgár lettem. Szelektíven gyűjtöm a szemetet, nemcsak anyagi, hanem elvi okokból sem bliccelek a buszon. Nem küldenek el melegebb éghajlatra, ha rálépek valakinek a lábára, kevesebb a keserűség. A meleg barátaimnak nem kell bujkálniuk, együtt járunk mulatni, nincs susmogás, amikor két férfi kézenfogva belép egy terembe. Szexista vicceket mondani errefelé kínos. Ez nem holmi „liberális burjánzás”, hanem az itteni valóság.

Viszlát, magyar egyetem!
A Hallgatói Hálózat és az eduline közös cikksorozatában egyetemisták, PhD-hallgatók és friss diplomások mesélnek arról, hogy miért választottak magyar helyett külföldi egyetemet, miben különbözik az oktatás az itthonitól – az otthonitól –, tervezik-e a hazaköltözést, és mit gondolnak: miért költöznek egyre többen külföldre?

Nem tudom, hogy haza szeretnék-e menni. Néha azt érzem, hogy a könnyebb utat választottam – pedig nem ez az igazság. Külföldön bizonyítani kell, mert senkit nem érdekel, hogy én vagyok az egyetlen nem anyanyelvű kolléga az intézetben. Könnyű két tűz közé kerülni: itt bizonyítási kényszer van, otthon azt gondolják, én már ide tartozom, pedig nem lehetek az itteni értelmiség tagja. Hogyan is lehetnék, amikor nem ismerem a rendezőiket, nem olvastam a verseiket? Otthon feljogosítva érzem magam arra, hogy politikai vitákba bocsátkozzak, értem a miérteket és a szarkazmust, na meg azt, hogy Vágási Feri befizetett az internetre.

Rossz nyomon járnak, amikor otthonról azt találgatják, hogyan lehetne visszacsábítani a kivándorolt diplomásokat. Nekem Magyarországon nem voltak perspektíváim, míg külföldön gondtalan, szakmailag sikeres életem van, amiért sokat dolgoztam. Miért hagynám ezt itt? Amikor ezt a döntést mérlegeled, a hazaszeretet gyenge érv.

A szerző szociológus, a Centre for Disability Law and Policy, National University of Galway Marie Curie-ösztöndíjas kutatója es PhD-hallgatója.