Azt sem tudom milyen nap volt, s itthoni idő szerint hány óra. Én aludtam. Kedves, vékony, barna bűrű nő keltett fel, kezében egy pohár gyümölcslével. Mögötte úgy leskelődtek a gyerekei és a család közeli ismerősei, mintha egy másik bolygóról érkezett idegent keltegetne a háziasszony. A régi légkondit, aminek a hangja a repülőgép propelleréhez hasonlított, már kikapcsolták. Rettenetes meleg volt, a levegő fülledt és párás. A frissen csavart narancslé, amivel ez a csillogó szemű, aranyos asszony felkeltett, jobban esett, mint bármi más, amit valaha ittam.
Megérkeztem Venezuelába, Puerto Ordazba, ahol az Orinocoba folyik a Caroni folyó. Vadidegen, de nagyon kedves emberek vártak rám. Elvittek egy házba, ami egy évre az otthonom lett. És csak beszéltek, és kérdeztek minden félét az úton. Sokat nevettek, ami kínos volt, mert nyelvi nehézségeim miatt azt hittem, hogy rajtam nevetnek.
Ahogy teltek a hónapok, úgy szoktam bele az ottani életbe. Hamar megéreztem, hogy ki vagyok szolgáltatva a körülöttem lévő embereknek. Eleinte féltem, aztán rájöttem, csak úgy érezhetem jól magam, ha megbízom bennük. Talán az első szokás, amit átvettem tőlük, hogy úgy tudtam közeledni hozzájuk, mintha régi barátok lettünk volna. Azt a kedves nőt, aki az első reggel keltegetett, pár hónap után mamának szólítottam. Érzelmeim, főleg a kezdeti hónapokban, nagyon változóak voltak. Egyik nap úgy éreztem magam, mint ha már évek óta köztük lennék, másnap pedig egy esetlen, magányos pancsernak, aki még spanyolul sem képes megtanulni rendesen.
Mikor rossz passzban voltam, valaki mindig felvidított. Ez a latinok vérében van. Az utcánk végében, a zajos piac bejáratánál állt egy alak. Mindig hangosan dalolta a hangszórókból torzítva üvöltő karibi zenét. A kis termetű, boldog emberke chicha-t árult, ami egy mézes, ragadós ananász ital. Ha bús képet vágtam, a kezembe nyomott egy pohárral, és ajándékát valamelyik ünnepre fogta; „jaj ne haragudj, elfelejtettelek múlt karácsonykor felköszönteni…” Nem csak ő volt ilyen boldog az utcán. A nagy alkudozás közepette mosolygós arcokat láttam. Gyerekesen, európai szemmel őrült módon éltek az empanada, arepa vagy cachapa árusok. Mikor már értettem valamit a nyelvükön, nem bírtam megállni, hogy oda ne köszönjek nekik.
A karácsonyi ünnepekre egész jól belejöttem az ottani életbe. Addig azonban annyi új dolgot kellett megtanulnom, és annyi kalandban volt részem, hogy az idő lelassult: a hetek hónapoknak tűntek. A karácsonytól nagyon féltem. Szentestén azonban váratlanul nagy mulatság kerekedett. A szomszéd fiú, aki a legjobb barátom lett, és amolyan „carpe diem” filozófiában élt, elhívott minket, hogy ünnepeljünk együtt a családjával. Megérkeztünk a nagymama házába, ahol feledhetetlen élményben volt részem. A család 60 főből állt, látni lehetett a szemükön, hogy mind rokonok. Annak ellenére, hogy a venezuelaiak nagyon vallásosak, mindenki mulatott szent karácsony ünnepén. Olyan hangulat támadt, hogy az embernek majd kiugrott a szíve az örömtől, hogy ilyen felszabadult is lehet egy ünnep. Bejött a nagymama, a zene lehalkult, és ahogy az asztalok között végigsétált a kertben, mindenki elcsöndesült és felállt, aztán táncoltunk hajnalig.
Ünnepek után egyedül keltem útra. A komp átvitt az Orinoco folyón, és onnan egy ütött-kopott távolsági taxival Maturinba mentem, ahol a fogadó családom másik fele lakott. Juan „nagybácsi” a legszórakoztatóbb, ám néha legbosszantóbb ember, akit valaha ismertem. Mikor kiültünk barátaival a háza elé beszélgetni, és az indián főistenről elnevezett rumot, Cacique-t iszogatni, humora sokszor túllépte a határt. Néha visszavágtak neki, de soha senki nem sértődött meg, mindig a helyzet élét vette a felcsattanó nevetés. Egyik szombat hajnalban, Juan kivert az ágyból, kocsiba ültetett és átvágva az őserdőn Carupanoba vitt, egy kis tengerparti faluba. Kiálltam az egyik dombra, és úgy éreztem: onnan belátom az egész világot. A hatalmas Karib-tenger tárult elém, parányi korallzátonyaival, pálmafás szigeteivel. Tiszta, vakítóan fehér homokú, végtelen hosszú és érintetlen volt a tengerpart. Egy ember cuatron (négy húros gitáron) joropot (venezuelai népzenét) játszott az árnyékban. Ekkor is a szabadságnak az a bizsergető érzése járt át, mint karácsonykor, vagy később a vízeséseknél, ahol a szakadék szélére kiállva úgy éreztem, hogy át tudnám ölelni a horizontot, és elszállnék a békés indián törzsek lakta Gran Sabana fölött.
Májusban, Puerto Ordazban lettem nagykorú. Meglepetés bulit szerveztek nekem. El sem akartam hinni, annyian voltak. Mindazok, akiket kezdetben nem értettem, akik idegennek tűntek könnyedségükkel, időtlen életükkel, féktelen jókedvükkel. Összenéztünk, és csak nevettek, nevettek, nevettek rám.
Gazsó Dani - AFS diák - Venezuela
(A fenti diáktörténetet együttműködő partnerünktől, az
AFS
-től kaptuk.)
