Gábor
Lázasan tanultam annó a német szóbelire. Átforgattam a szituáciokat, új szavakat tanultam, németül néztem filmeket, szóval sok mindent megtettem, hogy ne legyen izzasztó a szóbeli vizsgám. Hamar eljött az egyáltalan nem várt nap, amit diákkent megélni olyan volt, mintha akasztásra menne az ember. A vizsgáztató az iskolában létező legaranyosabb német tanárnő volt, aki engem sajnos nem tanított. Ki is húztam két tételt, az első a napi rutin volt, ezen meg úgy esve-kelve, de átjutottam.
A másodiknál érkezett meg a borzalom: Staadtrundfahrt. Na eleve a városomról sem tudtam sokat, ugyanis akkoriban költöztunk oda, szóval eleve hátránnyal indultam. A tanárnő is próbált belőlem többet kihozni. A következő párbeszéd zajlott le, természetesen németül, amit a remek tudosomnak köszönhetően inkább magyarul írnék le:
Vizsgáztató: - Ha éhesek leszünk, hova megyünk enni?
En: - Egy étterembe.
- És mit fogunk enni?
- Kolbászt, virslit, pörköltet.
- De én vegetáriánus vagyok!
- Akkor maga nem eszik semmit!
A vizsgáztató vette a lapot, közölte, hogy szép teljesitmény magamhoz képest és elbúcsúzott tőlem.
Megkaptam a kettest.
Kata
Mi voltunk az első évfolyam, aki kétszintű érettségit tett (2005-ben). Akkortájt igen nagy volt az izgalom, és persze rengeteg kérdés merült fel bennünk, így jó pár matematikaóra telt azzal, hogy az új rendszerről kérdezgettük a tanárnőnket, mivel igazgatóhelyettesként ő elég tájékozott volt a témában. Hihetetlen türelemmel válaszolgatott, a maga szokásos higgadtságával, és a kissé nyers stílusa ellenére is nagyon megnyugtató volt számunkra a segítsége.
Aztán eljött az érettségi időszaka, az újításokra jellemző esetlenségekkel (matekérettségi újraírása, izgalom, hogy ugyanez lesz-e a történelemmel stb.). Második héten került sor a földrajzra, egy számomra igen zsúfolt időszakban, mert az iskola kórusa egy össznépi nagy koncertre készült, én meg azt ki nem hagytam volna, habár csak akkortájt kezdtem zenerajongóvá válni. Szóval elmentem délelőtt a Carmina burana-próbára, ebédszünetben bementem az iskolába megírni a földrajz-érettségit, hogy aztán délutánra még visszaérjek. Egy teremben voltunk az énekből érettségizőkkel, ezért kezdéskor az említett igazgatóhelyettes asszony elnézésünket kérte, mivel énekből van zenefelismerős feladat, amit a közös terem okán nekünk is meg kellett hallgatnunk. Mondtuk, hogy semmi gond, és el is kezdték lejátszani a felvételeket. Legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy még én, az akkor még igencsak kezdetleges zenei műveltségemmel is felismerem a műveket. Kissé hitetlenkedve ránéztem a tanárnőre, aki rögtön megértett, széttárta a karját a következő kifejezéssel az arcán: "na ugye, hogy nem olyan nagy dolog ez az egész érettségi?" Igaza lett.
Andrea
Történt ez egy évvel ezelőtt, mikoris én előrehozott érettségit tettem angol nyelvből. Telt múlt az idő, elérkezett az érettségi szóbeli része is, és szerintem az iskolám eddigi legviccesebb párbeszédét produkáltam, ami így hangzott:
Tanár kérdezi:
Is it aloud to children to use their's mobile in the lesson? (Használhatják órán a diákok a telefont?)
Ahhoz képest, hogy ez egy nagyon egyszerű kérdés lett volna, én csak néztem ki a fejemből, ugyanis én ezt értettem:
Is it loud to children to use their's mobile in the lesson? (Hangos, hogyha használják a telefont órán a gyerekek?)
Valahogy sehogy sem állt össze a kép... Éreztem én, hogy valami másra akart kérdezni, mint amit én értettem, de ugye nem lehet sokáig "ööö"-zni, így nem juttott más eszembe, rávágtam:
"Yes"
Az egész vizsgabizottság mosolyra fakadt, angol tanárnőm rávágta, hogy:
'"No" és elismételte mégegyszer a kérdését.
Akkor értettem meg, mit is akart kérdezni.
Ha van olyan történeted, amit szívesen megosztanál velünk, a te írásodat is várjuk az [email protected] címre.
