Az elmúlt hónapokban újra fellángolt a vita a kötelező olvasmányok körül, a Magyartanárok Egyesülete is bírálta a Nemzeti alaptantervet, például több teret adnának az ifjúsági és a populáris irodalomnak. Az emberek egy részénél viszont csak annyi csapódott le az egészből, hogy most mi lesz Jókaival.

Pedig nem a klasszikusokat akarjuk lecserélni, sőt nem a klasszikusok ellenében, hanem a klasszikusok, a nemzeti hagyomány érdekében tartjuk szükségesnek azt, hogy több ifjúsági és populáris irodalmat tanítsunk az általános iskolában. Ugyanis éles különbséget kell tenni az általános iskola és a középiskola között, mert az 5. és a 8. osztály között az olvasóvá nevelés célja fontosabb, mint a műveltség- vagy a kánonközvetítés. Egyszerűen azért, mert mindenki - a bűnösen leszállított kötelező oktatási korhatár mellett is - tanul még legalább két évig, a többség pedig még négy évig irodalmat, tehát nem igaz, hogy a nyolcadik végére be kell fejezni az anyagot, és csak az kerül a gyerekek fejébe, ami nyolcadikig szóba kerül.

Van egy másik hiedelem. Nagyon sokan azt gondolják, hogy az 5. és a 8. osztály között már nem nagyon változnak az olvasási szokások, aki negyedikig olvasóvá vált, az már olvasó is marad, és aki nem olvasó, az már nem is lesz. Miközben a legkülönbözőbb olvasási felmérések azt mutatják, hogy sokan az 5. és a 8. évfolyam között szoknak le az olvasásról, és néhányan ekkor szoknak rá – a leszokásban talán az irodalomtanítás is szerepet játszik. Emellett a hazai kompetenciamérés eredményei azt mutatják, hogy negyedik és nyolcadik között a szövegértési képesség is romlik, vagyis elég valószínű, hogy változtatni kell, mert döntő dolog, hogy mi történik a felső tagozatban. Amikor bíráljuk az alaptantervet, mégpedig igen élesen, azt azért tesszük, mert a felső tagozat alig ad helyet a szabadon választott olvasmányoknak, a kortárs ifjúsági irodalomnak, a populáris irodalomnak, pedig hetedikben-nyolcadikban nagyon sokaknál eldől, hogy olvasók lesznek-e. És ha ezekben az években az iskolában a hagyományos kötelezőket tanítjuk, azzal valószínűleg rosszat teszünk a középiskolai irodalomtanításnak, végeredményben a hagyományközvetítésnek, a klasszikusoknak. Az MTA-val közösen tartott májusi konferenciánkon ebben a kérdésben a vezető Móricz-kutató, Móricz Zsigmond monográfusa, Szilágyi Zsófia, s az egyik vezető Jókai-kutató, Hansági Ágnes adott hangot egyetértésének. A középiskolában már arról lenne szó, hogy rendben, a gyerek olvas, itt az idő, hogy elmélyedjünk olyan művekben, amelyeket a nemzeti vagy a világirodalmi kánon részének tartunk.

Vagyis a felső tagozatban jöhetnének az ifjúsági regények és a populáris művek?

Az általános iskolának ezt a négy évét másképp kell kezelni, itt legyen tere a szabad olvasmányoknak, a közös olvasmányválasztásnak, a diákok saját választásának. Erre az iskolaszakaszra dobtunk be műcímeket, ilyen például Az emlékek őre, a Stanley, a szerencse fia, Az éhezők viadala, és még folytathatnánk a sort, magyar szerzőket is lehet mondani. Hangsúlyozom: például, nem előírt kötelezőként!

Amikor előkerül ez a téma, sokan felszisszennek a populáris irodalom hallatán.

Nagyon fontos: nem igaz, hogy ha valami populáris, akkor az vacak, és ha valami a magasirodalom igényével készül, akkor az remekmű. Vannak egészen kiválóan megírt populáris alkotások, azt gondolom például, hogy Agatha Christie jobban tud írni számos magasirodalmi szerzőnél. Nem lehet fölényesen kidobni ezeket a műveket. Nem véletlen, hogy ezeknek a műveknek nyugaton komoly tankönyvi feldolgozásaik vannak, ahogy az sem, hogy a sokak által gúnyolt Alkonyat-trilógiát az egyik legjobb magyar költő és prózaíró, Rakovszky Zsuzsa fordította magyarra. Az Alkonyat egy nyelvileg sem egészen igénytelen regény, amelyben több nyelvi réteg van – a vámpír archaikusabban beszél, mint Bella -, a vámpírtematika pedig egy klasszikus kamaszproblémát tud felvetni, a szüzesség értékét, elvesztésének a problematikáját. De Az éhezők viadalának is számos jelentésrétege van, Az emlékek őre pedig kiváló negatív utópia. Iszonyú fontos, hogy negyedik és nyolcadik között regénytípusokat tanítsunk – például a Stanley, a szerencse fia című regényben idősíkváltások vannak, és milyen jó, ha egy diák már hetedikben-nyolcadikban tudja, hogy egy regénynek ilyen szerkezete is lehet, nem csak lineáris cselekmény- és idővezetés van. Ilyenekre is érdemes odafigyelni, így tudunk a magasirodalomnak jó olvasókat nevelni.

De ezeket a populáris műveket sem tennék kötelezővé.

Semmit nem akarunk kötelezővé tenni, nem igaz, hogy Jókai helyett Az éhezők viadala lenne a kötelező olvasmány. Ez a demagóg rágalmak egyike, nem erről van szó. Nem azt gondoljuk, hogy Jókait vagy Móriczot nem kell a magyar közoktatásban tanítani, hanem azt, hogy hetedikben A kőszívű ember fiai, nyolcadikban a Légy jó mindhalálig nem jó eszköze az olvasóvá nevelésnek, az olvasás megszerettetésének. Ez nem azt jelenti, hogy Jókait nem kell tanítani, hanem azt, hogy az általános iskolában inkább Jókai egyik zseniális novelláját kellene olvasni, miközben megemlítjük, hogy ennek a nagyszerű rövid szövegnek a szerzője írt több nagyszerű hosszú szöveget is. Az arany embert és Az új földesurat pedig középiskolában érdemes tanítani, de akkor már nem az olvasóvá nevelés céljából, mert arra Jókai ma már nem alkalmas. 

Miért nem alkalmas? A nyelvezete miatt?

Alapvetően a nyelvezete miatt, és nem is a sok latin szó és a nagyon gazdag szókincs, hanem a mondatszerkezetek bonyolultsága miatt. A cselekmény egyszerű, még ha fordulatos is, de a nyelvezet nem. És ha a tanárnak tényleg szótárként kell funkcionálnia egy ötszáz oldalas regény mellett, az házi olvasmányként nem működik. A Toldi tanítása közben a tanár természetesen felvállalja a szótár szerepét, de a Toldi elhangzik az órán, így lehet nehéz szöveget olvasni. Ha egy Jókai-regény helyett egy Jókai-novellát dolgozunk fel, akkor a szöveg nehezebben felfogható mondatait együtt lehet értelmezni, mert a szöveg terjedelme miatt van rá idő. És később, mondjuk egy 16 évestől már el lehet várni, hogy olvassa el Az arany embert. Tehát Jókait nem kiiktatni akarjuk, csak a helyét akarjuk megváltoztatni. A konferenciánkon, mint már említettem, nem más mondta azt, hogy Jókait nem célszerű akkor és úgy tanítani, amikor és ahogy tanítjuk, mint Hansági Ágnes, az egyik legjelentősebb Jókai-kutató, aki él-hal Jókaiért. Ezt kellene megérteni, hogy nem a partvonalról kiabálnak az adott szerzőt nem kellően tisztelő emberek, nem a klasszikusok iránti tiszteletlenségből vagy valamiféle kulturális igénytelenségből fakadnak ezek a javaslatok. Hanem azt mondjuk, hogy meg kell tanítani úszni a gyerekeket, de nem egy tengeri vihar hullámai között kell kezdeni az oktatást.

Azok, akik nem érzik, hogy óriási kulturális váltásban vagyunk, amelynek a kihívásaira választ kell adnunk, azok a nemzeti hagyomány továbbvitelének tesznek rosszat. Azok, akik szigorúan ragaszkodnak a kánonközpontú tanításhoz a felső tagozatban, az iskolarendszer szelektivitását és a társadalom széttöredezettségét fokozzák, mert a magasra tett léccel egyszerűen lemondunk azokról, akik nem képesek ezeket a műveket elolvasni. Ez egy nagyon súlyos társadalmi kérdés, óriási felelősséget követel a kezelése. Azt gondolom, hogy akkor tudjuk a klasszikusokat közvetíteni, ha nem csak keveseket teszünk alkalmassá a klasszikusok befogadására. A középiskolában ugyanis már erőteljesebben a klasszikusokra fókuszálunk.

Annyira szelektív a magyar iskolarendszer, hogy lehet egyáltalán egységes javaslatot megfogalmazni, amely a gimnáziumokban, a szakgimnáziumokban és a szakközépiskolában is beválhat?

Pontosan azért gondoljuk, hogy az alaptantervnek nagyon másnak kellene lennie, mint a mostaninak, mert ezerféle magyar középiskola van, és akkor még a szakközépiskolákat (régi nevükön szakiskolákat) – ahová a diákoknak az a harminc százaléka jár, aki funkcionális analfabéta – nem is veszem ide. Szakgimnázium és szakgimnázium, gimnázium és gimnázium között is fényévnyi távolságok vannak. Nem mindegy, hogy fiú- vagy lányszakmákat, divatos vagy nem divatos szakmákat oktató iskoláról van szó, és az sem mindegy, hogy az ország melyik részén működik, de a feltételek még osztályonként is változhatnak. Nem lenne szabad a NAT-ban ennyi műnek szerepelnie, az alaptantervnek a minimumot kell tartalmaznia, és nagy szabadságot kellene biztosítani a tanárnak, ami arra való, hogy az adott iskolához, gyerekekhez alkalmazkodni tudjon, felmérve, hogy a diákjainak mit lehet reálisan megtanítani.

Nincs olyan, hogy egy tankönyv vagy egy tanterv mindenkinek jó. Nem igaz, hogy jó az irodalmi műveknek, ha olyan embereknek tanítjuk, akiknek csak rossz emlékeik lesznek. Nem növeli Vörösmarty presztízsét, ha a Csongor és Tündét egy olyan osztályon nyomjuk keresztül, ahol ez a mű láthatóan ellenszenvet vált ki például azért, mert az osztály 16 éves diákjai idegenkednek a mesétől vagy a verses formától. Lehet, hogy a politikum vagy a szerelmi bonyodalom miatt a Bánk bánt könnyebben elolvassák vagy Az ember tragédiáját jobban vennék. Természetesen a nemzeti kánonból nem maradhat ki sem a Bánk bán, sem a Csongor és Tünde, sem Az ember tragédiája, de ha kevesebbet és alaposabban akarunk tanítani, ha azt szeretnénk, hogy a mű és a gyerek között legyen kapcsolat, hogy értelmezés legyen az órán, akkor valószínűleg az osztályok jelentős részében – de nem minden osztályban – el kell dönteni, hogy az említett három magyar dráma közül melyik az az egy vagy kettő, amellyel alaposabban foglalkozunk, de természetesen a másik kettőt vagy a harmadikat is meg kell említeni. Egy másik osztályban vagy iskolában lehet, hogy egy másikat vagy a másik kettőt választják majd. Visszatérve a tantervhez: a magtanterven kívül kellene néhány nem kötelező mintatanterv, amelyek kidolgozottak, részletes ajánlatot tesznek arra, hogy mit is tanítson a pedagógus. Ezek már sokkal több művet megjelölhetnének.

Kerettantervvel nem is számolnak?

A kötelező kerettanterv mint műfaj rossz. Ezért is használjuk a mintatanterv szót. Persze az sem jó, ha végtelen számú mintatanterv van, mondjuk egy szakértői grémium, amelyet a minisztérium állít össze, minősíthetné a mintatanterveket. Régóta mondja az egyesület, hogy két véglet volt eddig: hol magukra hagyták a tanárokat egy nagyon laza NAT-tal, és azt mondták, hogy készítsenek helyi tantervet, amelyre egyébként az iskolák húsz százaléka volt képes, hol pedig nagyon megkötik a kezüket. A kettő közötti megoldás lehetne, ha a NAT kevesebb dolgot határozna meg, a mintatanterv pedig azt biztosítaná, hogy az iskola ne legyen magára hagyva. De nem egy vagy kettő közül lehetne választani, hanem hat-hét közül – így minden iskola azt választhatná, amelyik a leginkább segítené az irodalom eredményes tanítását és megszerettetését az adott szociokulturális környezetben, az adott gyerekcsoportban.

Szakítanának a kronologikus irodalomtanítással?

Az általános iskolában igen, ott sokkal fontosabb szempont az olvasóvá nevelés. A középiskolában is jó lenne, ha a kronológia kizárólagossága megszűnne, és más tananyagkiválasztási és -elrendezési elvek közül is lehetne választani. Egy mű befogadhatósága azon a kontextuson is múlik, amelybe belehelyezzük. Lehet, hogy a Légy jó mindhalálig könnyebben befogadható beavatástörténetként, olyan más művek között tanítva, amelyek az elszigetelődésről, a felnőtté avatási traumáról, a szorongásról szólnak, ilyenkor ugyanis a művek bevilágítják egymást.

Vannak olyan művek, amelyek azért vannak „rossz helyen”, mert mondjuk 15 évesen kell elolvasni a kronologikus rend miatt, miközben 17-18 évesen könnyebben befogadható lenne?

Megfordítanám a dolgot: sok olyan 20. századi alkotás van, amely előrébb kerülhetne. Nem hiszem, hogy Kosztolányi novelláit vagy egyik-másik regényét ne lehetne tizedikben vagy akár kilencedikben tanítani, de említhetném például Örkény kisregényeit vagy Szerb Antaltól A Pendragon legendát. Kilencedikben az ókor, a középkor és a reneszánsz irodalma van, ami azt jelenti egyrészt, hogy döntően világirodalomról van szó, másrészt nincs regény, amely a legnépszerűbb műfaj. Kilencedikben elengedjük a legszívesebben regényt olvasó diákok kezét, mert az Odüsszeiát adjuk fel - persze az Odüsszeia mellé is lehet 20. századi műveket tanítani, akár egy nagyobb modult is érdemes felépíteni. Más országokban a régebbi irodalommal később foglalkoznak, mint a 19-20. századi irodalommal, mert az nyelvileg egész egyszerűen nehezebben befogadható. Mindezt alaposan végig kellene gondolni – ha a NAT-ban például csak annyi szerepelne, hogy a Szigeti veszedelmet a 9. és 12. évfolyam között valamikor tanítani kell, és erre a mintatantervek több megoldási javaslatot adnának, az esélyt adna arra, hogy a Szigeti veszedelmet megszeressék.

A magyartanárok leggyakoribb panasza, hogy hajcsárként kell végighajtaniuk a gyerekeket az irodalomtörténeten. Az az egyesület egyik javaslata, hogy a jelenleginél jobban el kellene mélyedni a művekben, akár három-négy hétig foglalkozva egy-egy irodalmi alkotással. Ha azonban így történik, más művekre kevesebb idő marad.

Az tény, hogy ha valamivel többet foglalkozunk, akkor valami mással kevesebbet fogunk, de ettől még nem fog a világ gyémánttengelye meggörbülni. A kronológia és a NAT tényleg azt kényszeríti ránk, hogy „nyargaljunk át” a műveken. Na jó, néha meg-megállunk, valami sikerül ebben a rendszerben is. Egyébként, akik a nemzeti vagy az iskolai kánont féltik a NAT és az irodalomtanítás reformját kívánóktól, azok egy dolgot elfelejtenek: a tanárok hivatástudatukból és képzettségükből adódóan konzervatívak. Ha a NAT nem írná elő a János vitézt – egyébként írja elő továbbra is, a Toldival, a Himnusszal,a Szózattal és még négy-öt művel együtt!  –, attól még nem tudok elképzelni olyan magyartanárt, aki ne tanítaná. Így vagyunk programozva. Az a veszély, hogy ettől fogva mindenféle „vacakot” fognak tanítani a tanárok, az tökéletes képtelenség, egy tanár nem fog szembemenni a szakma és a szülők elvárásaival. Ahhoz egyébként, hogy valaki hozzá merjen nyúlni egy kortárs vagy egy igényesen megírt populáris alkotáshoz, sokkal nagyobb szakmai magabiztosság kell, mint hogy leadja a jegyzeteiből Az ember tragédiáját. Én legkevésbé attól félek, hogy ha a NAT kevésbé lesz előíró, akkor eltűnnek a klasszikusok az órákról.

Mert a kortárs és a populáris művekről nincs még szakirodalom, vagyis a tanárnak egyedül kellene feldolgoznia ezeket az alkotásokat?

Így van, ezért is demagóg szorongás, hogy a populáris irodalom kiszorítja a klasszikusokat az iskolákból. Másfelől akik a kánont egy az egyben meg akarják őrizni, elfelejtik azt, hogy ma Babitstól, Kosztolányitól, Adytól, József Attilától, Aranytól egészen mást tanítunk, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt.

Mire számít: puhább lehet az új alaptanterv?

Nagy a homály. Az egyesületet felkérték arra, hogy a tartalmi szabályozás jelen állapotáról adjon egy elemzést és tegyen javaslatot. Ennek örültünk, mert korábban csak kész tervezetek jutottak el hozzánk. Elkészítettük az anyagot, és kaptunk egy visszajelzést, amely nagyon pozitív volt, elismerte a munka igényességét, másrészt hozzátették, hogy ők is hasonló irányban gondolkodnak. Ennyit tudunk, vagyis biztosan vannak olyan csoportjai a NAT készítőinek, amelyek hasonlóan gondolkodnak, mint az egyesület. Akár még el is indulhat ebbe az irányba a NAT, de minden mozog. Mert egyfelől kapunk egy ilyen visszajelzést, másrészt az új miniszter azt mondja, hogy jó a mostani NAT, csak gyorsabban kell haladni. Ha az utóbbit veszem komolyan, akkor semmi remény.