Elismeréssel, de kíméletlen következetességgel elemezte Knausz Imre a Tanítanék Mozgalom friss oktatáspolitikai javaslatcsomagját. Az oktatáskutató szerint a dokumentum fontos és inspiráló munka, de több ponton nem meri végiggondolni saját állításainak következményeit.
A választások közeledtével hozta nyilvánosságra új oktatáspolitikai javaslatcsomagját a Tanítanék Mozgalom. A pedagógusok, szülők és diákok bevonásával készült dokumentum szerint az oktatásirányításnak végre azokra kellene hallgatnia, akik nap mint nap az iskolákban tapasztalják a rendszer működési zavarait.
Az iskola nem a gyerekek problémáit kezeli – hanem maga hozza létre azokat. A pedagógusok és szülők több mint egy évig gyűjtötték a tapasztalataikat, hogy azokat egy javaslatcsomagba fűzve küldjék el az áprilisban alakuló kormánynak.
„Imponáló oktatáspolitikai javaslatcsomaggal” állt elő a Tanítanék Mozgalom – írja Knausz Imre elemzésében, a dokumentum létrejöttének módját szimpatikusnak találja. A folyamat több mint 6000 embert mozgatott meg, interjúk, kérdőívek és workshopok nyomán állt össze a problématérkép.
„Fölmerül azonban a kérdés, hogy végül is ki beszél hozzánk, amikor a dokumentumot olvassuk.” Szerinte az anyag sok ponton mérsékeltebb reformokat követel, mint amilyeneket a közreműködő szakértők nézetei alapján várnánk. „És mint amilyen radikális átalakulásra szerintem szükség volna” – teszi hozzá.
Knausz szerint a javaslatcsomag egy problématérképpel indult: összegyűjtötték, milyen feszültségek és működési zavarok vannak a közoktatásban, majd ezekhez rendeltek megoldási javaslatokat. Ez első ránézésre logikus és meggyőző módszer: ha sok a gond az iskolákban, vegyük sorra őket, rendszerezzük, és próbáljunk rájuk válaszokat adni.
Az oktatáskutató problémája ezzel az, hogy a megközelítés szerinte túl szűk keretben marad. Úgy látja, a dokumentum az iskolarendszeren belül keresi a megoldást, és nem teszi fel azt a tágabb kérdést, hogy maga az iskola milyen társadalmi folyamatok része. Márpedig – írja – az iskola a társadalmi újratermelés egyik alrendszere: azt a világot adja tovább a következő generációknak, amelyben élünk.
És itt jön a legerősebb állítása: még az is előfordulhat, hogy egy jól működő közoktatás is rossz irányba visz, ha maga a társadalmi berendezkedés problematikus. Szerinte nem elég csak azt nézni, „mi fáj” az iskolában, mert lehet, hogy nem pusztán az iskola működésével van gond, hanem azzal a folyamattal is, amelyet az iskola – akár olajozottan működve – újratermel.
Knausz szerint a javaslatcsomag szerzőinek hatérozott álláspontja van az iskolai értékelésről. Élesen bírálják a „sorbarendezés-elvű, ötfokozatú osztályozást”, helyette személyre szabott elvárásokat és „a gyerek saját magához képesti, relatív fejlődésének” értékelését szorgalmazzák.
A dokumentum világosan kimondja: az osztályozás inkább a hibázás szankcionálásáról szól, mint a fejlődés pozitív megerősítéséről. Knausz szerint ez szorosan összefügg az élményközpontú tanítás eszményével. Ha valóban a tudásvágy felkeltése a cél, ahhoz bizalmi viszony kell tanár és diák között. Az osztályozás – mint a tanár ítélkező szerepe – ezt a bizalmat könnyen aláássa, ezen tehát szerinte valóban változtatni kell.
Ugyanakkor hozzáteszi: az osztályozás nem pusztán rossz beidegződés. Nem véletlenül „kiirthatatlan”, mert funkciója van.
Elementáris az igény arra, hogy újra és újra megállapítsuk, egy adott tanuló hol áll a szelekciós versenyben, melyek a továbbtanulási esélyei
Éppen ezért szerinte az osztályozás felszámolása – és egy új értékelési kultúra bevezetése – csak akkor lehet reális, ha a szelekciót is visszaszorítjuk, és komprehenzív, kevésbé szétválasztó iskolarendszert hozunk létre.
A dokumentum ugyan „minél hosszabb, egységes alapképzési időszakról” beszél, de Knausz szerint ez túl homályos megfogalmazás egy valóban radikális változtatáshoz. A hat- és nyolcosztályos gimnáziumokról, a középiskolai felvételikről konkrétabban kellene beszélni – különben a pedagógiai megújulásról szóló elképzelések könnyen csak szép álmok maradnak.
Mintegy 150-180 ponttal csökkentek a ponthatárok több nappali tagozatos, állami ösztöndíjas alap-és osztatlan képzésen a 2026-os felvételin. Mutatjuk a tíz szakot, ahol legjobban estek vissza idén a pontok.
Az a kérdés, hogy milyen tanárokra van szükség az iskolákban, első látásra egyszerűnek tűnik. A legtöbben azt válaszolnák: jól képzett, elkötelezett, a tantárgyukat szerető pedagógusokra. Mindez természetesen igaz. Mégis, ha végignézünk azokon az iskolákon, amelyek hosszabb időn keresztül képesek voltak valódi változást létrehozni, azt látjuk, hogy valami más is közös bennük. Vélemény.
A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szerint önmagában nem jelent megoldást, hogy a minisztérium a Tanítanék Mozgalmat kérte fel a „feketelistázott” pedagógusok ügyeinek összegyűjtésére. A szakszervezet úgy véli, a probléma rendszerszintű, ezért nem egyedi esetek kivizsgálására, hanem a döntési mechanizmus átalakítására lenne szükség.
A gyógypedagógus-hiány jóval nagyobb lehet annál, mint amit az álláshirdetések alapján érzékelni lehet – erről beszélt Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke. A szervezet szerint miközben az ellátásra szoruló gyermekek száma az elmúlt másfél évtizedben megduplázódott, a szakemberhiány továbbra is súlyos problémát jelent.
Nem mindenki számára ért véget a felvételi a ponthatárhirdetéssel. Akik most lemaradtak a kiszemelt egyetemről, vagy eddig nem adtak be jelentkezést, hamarosan újra próbálkozhatnak: már megvan, mikor indul az idei pótfelvételi.
Számtalan mém és legenda kering a Neptunról, ami mégiscsak az egyetemisták legfontosabb felülete. A platform sok hallgató örömére 2025-ben megújult, és jóval átláthatóbb, mint a látszólag 2008-ból ránk maradt elődje. Mutatjuk, hogyan tudsz belépni, és mire tudod használni!
