Elismeréssel, de kíméletlen következetességgel elemezte Knausz Imre a Tanítanék Mozgalom friss oktatáspolitikai javaslatcsomagját. Az oktatáskutató szerint a dokumentum fontos és inspiráló munka, de több ponton nem meri végiggondolni saját állításainak következményeit.
A választások közeledtével hozta nyilvánosságra új oktatáspolitikai javaslatcsomagját a Tanítanék Mozgalom. A pedagógusok, szülők és diákok bevonásával készült dokumentum szerint az oktatásirányításnak végre azokra kellene hallgatnia, akik nap mint nap az iskolákban tapasztalják a rendszer működési zavarait.
Az iskola nem a gyerekek problémáit kezeli – hanem maga hozza létre azokat. A pedagógusok és szülők több mint egy évig gyűjtötték a tapasztalataikat, hogy azokat egy javaslatcsomagba fűzve küldjék el az áprilisban alakuló kormánynak.
„Imponáló oktatáspolitikai javaslatcsomaggal” állt elő a Tanítanék Mozgalom – írja Knausz Imre elemzésében, a dokumentum létrejöttének módját szimpatikusnak találja. A folyamat több mint 6000 embert mozgatott meg, interjúk, kérdőívek és workshopok nyomán állt össze a problématérkép.
„Fölmerül azonban a kérdés, hogy végül is ki beszél hozzánk, amikor a dokumentumot olvassuk.” Szerinte az anyag sok ponton mérsékeltebb reformokat követel, mint amilyeneket a közreműködő szakértők nézetei alapján várnánk. „És mint amilyen radikális átalakulásra szerintem szükség volna” – teszi hozzá.
Knausz szerint a javaslatcsomag egy problématérképpel indult: összegyűjtötték, milyen feszültségek és működési zavarok vannak a közoktatásban, majd ezekhez rendeltek megoldási javaslatokat. Ez első ránézésre logikus és meggyőző módszer: ha sok a gond az iskolákban, vegyük sorra őket, rendszerezzük, és próbáljunk rájuk válaszokat adni.
Az oktatáskutató problémája ezzel az, hogy a megközelítés szerinte túl szűk keretben marad. Úgy látja, a dokumentum az iskolarendszeren belül keresi a megoldást, és nem teszi fel azt a tágabb kérdést, hogy maga az iskola milyen társadalmi folyamatok része. Márpedig – írja – az iskola a társadalmi újratermelés egyik alrendszere: azt a világot adja tovább a következő generációknak, amelyben élünk.
És itt jön a legerősebb állítása: még az is előfordulhat, hogy egy jól működő közoktatás is rossz irányba visz, ha maga a társadalmi berendezkedés problematikus. Szerinte nem elég csak azt nézni, „mi fáj” az iskolában, mert lehet, hogy nem pusztán az iskola működésével van gond, hanem azzal a folyamattal is, amelyet az iskola – akár olajozottan működve – újratermel.
Knausz szerint a javaslatcsomag szerzőinek hatérozott álláspontja van az iskolai értékelésről. Élesen bírálják a „sorbarendezés-elvű, ötfokozatú osztályozást”, helyette személyre szabott elvárásokat és „a gyerek saját magához képesti, relatív fejlődésének” értékelését szorgalmazzák.
A dokumentum világosan kimondja: az osztályozás inkább a hibázás szankcionálásáról szól, mint a fejlődés pozitív megerősítéséről. Knausz szerint ez szorosan összefügg az élményközpontú tanítás eszményével. Ha valóban a tudásvágy felkeltése a cél, ahhoz bizalmi viszony kell tanár és diák között. Az osztályozás – mint a tanár ítélkező szerepe – ezt a bizalmat könnyen aláássa, ezen tehát szerinte valóban változtatni kell.
Ugyanakkor hozzáteszi: az osztályozás nem pusztán rossz beidegződés. Nem véletlenül „kiirthatatlan”, mert funkciója van.
Elementáris az igény arra, hogy újra és újra megállapítsuk, egy adott tanuló hol áll a szelekciós versenyben, melyek a továbbtanulási esélyei
Éppen ezért szerinte az osztályozás felszámolása – és egy új értékelési kultúra bevezetése – csak akkor lehet reális, ha a szelekciót is visszaszorítjuk, és komprehenzív, kevésbé szétválasztó iskolarendszert hozunk létre.
A dokumentum ugyan „minél hosszabb, egységes alapképzési időszakról” beszél, de Knausz szerint ez túl homályos megfogalmazás egy valóban radikális változtatáshoz. A hat- és nyolcosztályos gimnáziumokról, a középiskolai felvételikről konkrétabban kellene beszélni – különben a pedagógiai megújulásról szóló elképzelések könnyen csak szép álmok maradnak.
