„Vasárnap hazaindultam az egyetemről, ahonnan menekültek a diákok. A rendőrség evakuálta az épületet, a tálibok megverték azokat a nőket, akik nem viseltek burkát. Tömegközlekedéssel nem tudtam hazajutni, a taxik sem vittek nőket. Ahogy hazaértem, az első dolgom az volt, hogy a testvéreimmel közösen elrejtettük a személyi igazolványunkat, a diplománkat és bizonyítványainkat”

– emlékezett vissza egy fiatal afgán nő arra a reggelre, amikor a tálibok megjelentek Kabulban. „Mindent el kell égetnem, amit eddig elértem" – tette hozzá abban az írásban, amely a Guardianen jelent meg. Az egyetemista novemberben szerezte volna meg második diplomáját. Azt írja, elkeserítő volt az afgán férfiak látványa, akik a nők megszégyenítését nevetve nézték végig. Felidézte, ahogy az utcán egy férfi nevetve szúrta oda a menekülő, riadt arcú nőknek: „menjetek, vegyétek fel a burkát, ez az utolsó napotok az utcákon”. Egy másik férfi pedig azt kiabálta: „egy nap mind a négyőtöket feleségül veszlek!”

Bár még csak néhány nap telt el, mióta a tálibok átvették a hatalmat Kabulban, az afgán nők máris a saját bőrükön érzik, milyen világ vár rájuk. Bár a tálibok egyik sajtótájékoztatójukon azt nyilatkozták, biztosítani fogják a nőknek a munka és a tanulás lehetőségét, ezt valószínűleg saját szabályaik szerint képzelik el.

Niloofar Rahmani, az ország első női pilótája üres ígéretnek tartja a tálibok szavait. „A tálibok a nők ellen harcolnak. Nem akarják, hogy tanuljanak, helyette elveszik a jogaikat” – mondta. A 29 éves nő jelenleg az Egyesült Államokban él, és messziről figyeli az ország porrá zúzását. A fiatal pilóta úgy fogalmaz, ő a szabadság szimbólumává vált az afgán nők szemében, de a karrierje miatt többször kapott halálos fenyegetéseket a táliboktól, testvérét pedig meg is gyilkolták – írja a Sky News.

Még mindig sokan emlékeznek, mi történt 1996-ban

Nem véletlenül rettegnek az afganisztáni nők, az idősebbek még emlékeznek arra, mi történt 1996-ban, amikor a tálibok átvették az uralmat Kabul felett. Bezártak az egyetemek, a nőktől elvették a tanulás lehetőségét, nem csak a felsőoktatásban. Sokan a munkahelyüket is elvesztették, sőt olyan alapvető dolgokat is megtagadtak tőlük, mint az orvosi ellátás. A legtöbben négy fal közé szorítva éltek, férfi kísérő nélkül nem hagyhatták el a lakást.

1998-tól a hétévesnél idősebb lányok nem járhattak iskolába, így aztán az ország legismertebb felsőoktatási intézményében, a Kabuli Egyetemen sem tanulhattak. Bár az otthoni tanulás nem volt tilos, a lányok oktatása zárt ajtók mögött, titokban zajlott. Ezzel a tálibok valójában a jövőjüket vették el: a nők egyre mélyebb szegénységbe és kilátástalanságba süllyedtek, ilyen környezetben lehetetlen volt megszerezni azokat a képességeket és tudást, amely a boldoguláshoz kellene.

Csak minden negyedik fiatal nő tud olvasni

Bár a tálibok 2001-es bukása talán az oktatás területén hozta a legnagyobb – pozitív irányú – változást, az iskolarendszer az elmúlt években is számos problémával küzdött. Gyermekházasság, korrupció, szexuális zaklatások, gyermekmunka: csak néhány a legégetőbb problémák közül, amelyek megnehezítik, hogy a lányok megfelelő oktatáshoz jussanak. A törvény szerint ugyan kötelező, hogy minden diák eljusson a kilencedik osztályig, valójában az országnak eddig sem volt kapacitása megszervezni a minőségi oktatást, óriási a hiány a tanárokból (különösen női pedagógusokból), és a szülőket sem sikerült meggyőzni az oktatás fontosságáról. Erre a legjobb példa, hogy olyan propaganda is szárnyra kapott az országban, mely szerint pogánnyá válik, aki a lányát iskoláztatja.

A felemás helyzet a statisztikákból is kiolvasható: míg 2001-ben az iskoláskorúak csupán 11 százalékát íratták be valamilyen oktatási intézménybe (természetesen valamennyi diák fiú volt), 2011-ben már 97 százalékuk járt iskolába – ennek nagyjából egyharmadát pedig a lányok tették ki. Ennek ellenére rengeteg olyan lány van az országban, aki soha vagy csak rövid ideig tanult. Sok iskoláskorú lány csak vallási oktatást kapott, ami a Korán tanulmányozásából állt – számolt be a helyzetről a Human Rights Watch.

Az infrastruktúrán is lenne mit javítani: az afgán iskolák 41 százalékának nincs épülete, a diákok gyakran sátrakban vagy egy fa alatt ülve hallgatták tanáraikat, akik közül sokan nem is rendelkeztek megfelelő képesítéssel. Az oktatás a nagy távolságok miatt sok diáknak, közöttük főleg lányoknak elérhetetlen – egyszerűen túl messze laknak még a legközelebbi intézménytől is.

A nők és a férfiak közötti hatalmas szakadékról árulkodik az is, hogy 2011 és 2012 között a 15-24 év közötti afgán nők mindössze 22,2 százaléka tudott írni és olvasni. Utóbbiak közül azonban többen kezdtek karriert építeni, sokan kormányzati alkalmazottként helyezkedtek el, mások politikai, rendvédelmi tisztségeket szereztek, vagy éppen sport- és mérnöki sikereket értek el. Egy kilenc lányból álló, robotikával foglalkozó csapat például amerikai versenyeken is szerepelt, a vírushelyzet alatt pedig lélegeztetőgépeket alkottak autóalkatrészekből.

A csapat kilenc tagját és 25 éves tanárukat kimenekítették az országból, néhány nappal a főváros feldúlását megelőzően. A 15-19 éves lányoknak gyorsított eljárásban igényeltek vízumot, és a katari kormánnyal együttműködve szállították el őket. A diákok előreláthatólag Dohában, a katari fővárosban maradnak, ahol folytathatják tanulmányaikat.