A látás nagyjából úgy működik, hogy a tárgyakról, vagyis a látványról visszaverődő fény bejut a szemünkbe a szemlencsén keresztül, ami összegyűjti és a retinára küldi a sugarakat. Itt különböző funkciójú fotoreceptorok, a pálcikák és a csapok alakítják a fényt az agy által értelmezhető jelekké, amelyek a látóidegen át jutnak el a központi idegrendszerbe – írta az Index.

Ha közelebbi és távolabbi dolgokra felváltva összpontosítunk, a szemlencse a természetes rugalmasságát kihasználva változtatja az alakját, hogy a tér különböző pontjairól érkező fénysugarak közül az éppen szükségeseket gyűjtse be a megfelelő helyre. Ez a rugalmasság azonban véges, és ha valamiért nem sikerül elég jól fókuszálni a fényt, nem lesz elég éles a végeredmény. Ilyenkor kezdünk el ösztönösen hunyorogni. Ekkor két dolog történik: megváltozik a szemgolyónk formája és a beengedett fény mennyisége.

Amikor a hunyorítással a szemizmokat összehúzódásra kényszerítjük, azok összenyomják a szemet, így a beáramló fény közvetlenül a látógödörre esik. Ez azért jó, mert itt pálcikák csak elvétve, csapok viszont sűrűn tömött sorokban találhatók, ezért a retinának ez a területe felelős az éleslátásért (és egyébként a színérzékelésért is). Alapvetően ezen az elven működik a szemüveg is, amikor segít hatékonyabban fókuszálni a fényt az ideálistól eltérő formájú szemnek.

Emellett az is nehezítheti az éleslátást, hogy az épp nézett dolgon kívül sok más helyről is áramlik a retina felé a fény. A hunyorgás fontosabbik funkciója, hogy ilyenkor magát a rést is leszűkítjük, amelyen a fény bejuthat a szembe, így kevesebb fénysugár kevesebb irányból éri el a retinát, amitől ugyan kicsit sötétebb lesz a kép, viszont kisebb területre kell a szemnek összpontosítania. Ezért van az, hogy ha egy apró lyukon nézünk keresztül, akkor kisebb látótérben, de élesebben látunk.