Egyre több az SNI-s tanuló, miközben továbbra is kevés a praktizáló gyógypedagógus
Egy év alatt négyezerrel nőtt az általános iskolás korú SNI-s gyerekek száma, vagyis jelenleg egy fejlesztéssel foglalkozó pedagógusra körülbelül 10 gyerek jut.
Mosolyog, megdorgál, névsorolvasást tart. Ha mindössze ennyi elvárás támasztható egy tanárral szemben a japán általános iskolákban, akkor Hiroshi Kobayashi, a Tokyo University of Science professzora és az általa alkotott robot, Saya tényleg jó úton járnak.
Sayát - a hölgy kinézetű robotot, vállig érő fekete hajjal, nagy szemekkel, kecses szempillákkal, fiatalos arccal - eredetileg recepciósnak szánták a japán vállalatok számára, akik napról napra szembesülnek az elöregedő társadalom miatti munkaerőhiánnyal. Ám, kicsivel több mint egy hónappal ezelőtt a tokiói felső tagozatos osztályokban tesztelték, mint helyettesítő tanárt. Sajátos – gépi – modorával mosolyt csalt az ötödikes és hatodikos diákok arcára, pláne, ahogy előre beprogramozott mesterséges hangon közölte, hogy „köszönöm”. Ezért sem meglepő, hogy ő lett a világ első elismert robottanárnője.
„Az emberi külsővel rendelkező robotok nagy sikert aratnak a gyerekek és az idősek között” – mondta Kobayashi. De vajon milyen szempontból? Vajon a megnevettetés múló képessége mennyire fontos a hatékony tanuláshoz és tanításhoz képest? Lehet-e bármiféle pedagógiai munkáról beszélni egy android tanár esetében?
A robot mindenesetre hatféle alapérzelmet tud kifejezni: meglepődöttséget, félelmet, undort, dühöt, boldogságot és szomorúságot. És olyan alapvető parancsokat ismer, mint a „Csendet!” És ennyi – tehát ha a gyereknek sürgős dolga akadt a mosdóban, erre már nem tud engedélyt kérni műtanárától. Kobayashi persze mindjárt le is szögezte, hogy: „Saya-nak nincs intelligenciája, és nem képes tanulni sem. Emellett identitástudattal sem rendelkezik.”
Akkor mégis miért tölt időt és pazarol energiát az osztálytermekben?
Don Knezek, a washingtoni Society for Technology in Education vezérigazgatója szerint néhány mesterséges intelligenciájú megoldás, amennyiben azt kifejezetten oktatási szempontok alapján fejlesztették, hathatós lehet a pedagógiában, különösen az eltérő igényű diákok esetében. „Sayát illetően azonban erős kétségeim vannak” – mondta.
„Bizonyos mértékben, ha a megfelelő forrásokat felhasználva fejlesztenek egy robotot annak érdekében, hogy néhány tanuló szükségleteit szolgálja, talán működhet. De ahhoz, hogy általánosságban hasznát lehessen venni, valódi mesterséges intelligenciával kéne rendelkeznie, és sokrétű tanítási stratégiával. A diákok teljesítményét alapul véve a valós időben kellene felmérnie, hogy egy nebuló mikor tanul, és mikor nem. Emiatt van szükségünk valódi, emberi tanárokra.”
Noel Sharkey robotszakértő, és a brit University of Sheffield professzora szerint a műtanár maximum csak növelni tudja a diákok érdeklődését a fejlett technológiák iránt, de nem helyettesítheti az igazi pedagógusokat.
„A tudós szakemberek legtöbbje gyerekkori tanárát emeli ki sikeres pályafutását meghatározó tényezőként. A tanulási készség ebben a korban alakul ki, nem mindegy, hogy kire bízzuk a felnövekvő generációkat. Olyanra kell, akire a tanuló felnézhet. Egy robot nem lehet ilyen.”
Knezek szerint, ha már mindenáron csúcstechnológiát kell vinni az oktatásban, érdemes lenne a távoktatáshoz egy hologramos tanár kivetíthetőségét megoldani. „Ez minden bizonnyal hatásosabb lesz.”
