"Az első héten úgy csináltam, mintha férfi lennék" - transznemű nőként egyházi egyetemen

„Alíz vagyok, 29 éves transznemű nő, éppen a doktori disszertációmat írom. Órákra járok, kutatok, adminisztrálok” – így mutatkozik be nekem az egyik magyarországi, egyházi fenntartású egyetem hallgatója.

Nem döntés, folyamat

„Gyerekként is inkább babákkal játszottam, nem puskákkal meg autókkal, kamaszként pedig titokban felvettem a női családtagjaim ruháit. Azt játszottuk egy másik sráccal, hogy lányok vagyunk. Nem tudom, hogy neki ez tényleg csak játék volt, vagy komolyan gondolta, de én már akkor is tök boldog voltam ettől” – emlékszik vissza a gyerekkorára

Elmondása szerint bár már kiskamaszként is sűrűn érezte úgy, hogy „nem jó testben van”, a közvetlen környezetében élők nyomására ezeket a gondolatokat inkább elcsitította magában, sokáig pedig fogalma sem volt arról, mit jelent a transzneműség.

Nagyon sok hamis identitáson át kellett törnöm, és az önismeret útjára lépnem ahhoz, hogy végül huszonévesen ki tudjam mondani, mi a helyzet

– mondja.

A folyamat éveken keresztül, részben pszichológus és önismereti könyvek segítségével zajlott. A felismerés pillanatában Alíz végzős tanárszakos hallgató volt az egyik egyetem mesterképzésén, azt azonban még férfiként fejezte be, ezt követően viszont jött a koronavírus-járvány, és az egész világ bezárkózott.

„Lehet, hogy a felismerésemnek van valami köze ahhoz, hogy bezárkóztunk és mindenki jobban magába nézhetett. Nálam ez már korábban elkezdődött, de 2020-ra lett az, hogy mindezekből összeraktam, ki vagyok én és mi van velem” – meséli.

A felismerés, vagy inkább beismerés ennek ellenére közel sem a folyamat végét jelentette, sőt, inkább az elejét. Transzneműnek lenni az elképzelések ellenére ugyanis nem csak azt jelenti, hogy az adott személy egyik napról a másikra az ellenkező nem szerint kezd öltözködni. A folyamatnak része a férfi, Alíz esetében a női nemi hormonok szedése, amit hosszas orvosi vizsgálatok előznek meg. Alíz számára ez közel másfél évig tartott, a neki előírt első adag hormonnal együtt azonban más is érkezett: az értesítés, hogy a tanári mesterképzést követően sikeresen felvételizett irodalomtudományi PhD képzésre.

„Örültem, de mellette féltem is attól, hogy mit fognak hozzám szólni” – mondja.

Külön fejtörést és számos álmatlan éjszakát okozott számára, hogy a kiválasztott egyetem egyházi fenntartású. Bár a katolikus egyházfő, Ferenc pápa szerint ugyanis mindenkit el kell fogadni, hiszen mindenki Isten gyermeke, a homoszexualitás, és a „normálistól eltérő” életmód gyakorlása rendre konfliktust szül az egyházon belül, és a magát kereszténynek való Fidesz-kormány is időről-időre elítéli, sőt, korlátozza az LMBTQ+ csoportba tartozókat. Éppen ezek miatt Alíz megjósolni sem tudta, milyen fogadtatás éri majd az egyetemen. Végül mégis arra jutott, az aggodalmai ellenére nem szeretné elveszíteni a helyét a doktori képzésen, azt viszont elképzelhetetlennek tartotta, hogy négy éven keresztül „úgy csináljon, mintha férfi lenne”, ezért - ahogy ő mondja - kezdetben csak „fokozatosan puhatolózott”.

Az első héten úgy csináltam, mintha férfi lennék, és bár a férfinevemen mutatkoztam be, hozzátettem, hogy engem ne szólítsanak így, helyette hívjanak Alice-nek. Ez a női nevem angol megfelelője, ugyanakkor mégsem annyira gyanús, mert van olyan énekes is, mint például Alice Cooper, aki férfi

– idézi fel.

Emlékei szerint ezt a kérését probléma nélkül vették mind a csoporttársai, mind az intézményben dolgozó professzorok és tanárok, mielőtt viszont „szintet lépett” volna, úgy döntött, tanácsot kér a kutatómunkáját felügyelő témavezetőtől, az egyetemen belül pedig több hozzá hasonló hallgatóval is kapcsolatba lépett, hogy tapasztalatokat szerezzen arról, hogy kezelnék, ha végül nőként végezné el az egyetemet.

„A témavezetőm elég felemás véleményt alkotott. Azt mondta, el tudja képzelni, hogy lesz olyan tanár, aki ezt nem tudja majd objektíven kezelni” – mondja.

Bryan Olin Dozier / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Ennek ellenére mégis folytatta a „puhatolózást”. A második héten sminkben, néhány hét múlva pedig már női ruhában jelent meg az órákon, és bár olyasmi előfordult, hogy a terembe belépve meglepett pillantások kísérték, a várt negatív reakció az iskola épületén belül rendre elmaradt.

„Igazából senkinek nem volt ezzel semmi gondja, sem a diákoknak, sem az oktatóknak. Volt, aki kifejezetten barátságosan állt hozzá, de azok az emberek is, akiknek nem tetszett, inkább csak tartották tőlem a távolságot, nem kötöttek belém” – jegyzi meg mosolyogva. Sőt, az egyetem ügyintézője a Neptunban szereplő férfinév ellenére az egyszemélyes konzultációkat kifejezetten Alíz nevére hirdette meg, mindössze mellé tette a hozzá tartozó Neptun-kódot, hogy mindenki számára felismerhető legyen; a név valójában Alízt takarja.

Amikor arról kérdezem, ez azt jelenti-e, hogy az egyetem területén semmilyen formában, sem fizikailag, sem pedig verbálisan nem érték támadások, határozott igennel felel, holott az utcán nem ritka, hogy érik bizonyos atrocitások. A hosszú haja és kifejezetten vékony, nőies alkata miatt, ha a járókelők „elhiszik”, hogy cisznemű nő, akkor „azt kapja, amit a csinos nők kapnak”, ha viszont felismerik, hogy transznemű, amiatt érik támadások. „A legjobb, amit lehet tenni, hogy elengedem a fülem mellett. A probléma akkor van, ha ez esetleg zárt helyen történik, például metróban vagy villamoson, ahonnan nem tudok azonnal elmenni. Sosem lehet tudni, hogy ki az, aki nem csak szóban támad” – tanácsolja.

Szexuális felvilágosítás, „pedofiltörvény”

„Az osztályfőnöki óra lehetett volna az, ahol erről is esik szó, de tulajdonképpen nekünk nem is nagyon volt osztályfőnöki óránk, mert az osztályfőnökünk egyben a magyartanárunk is volt, és ilyenkor inkább egy kis nyelvtant tanultunk helyette” – idézi fel nevetve.

Alíz szerint a közoktatásban eltöltött évei alatt mindössze talán egyszer esett szó a szexuális fevilágosításnak szánt osztályfőnöki órákon a homoszexualitásról, emlékei szerint azonban ennek is inkább negatív attitűdje volt, az osztályfőnöke pedig

bibliai alapokon magyarázta, hogy ez egy természetellenes dolog.

A helyzet azóta csak tovább rosszabbodott. 2021. júniusában a kormány megszavazta a gyermekvédelmi törvény szigorítását, melyet egyébként az Európai Unió is kifogásolt. Szerintük a módosítások olyan szakaszokat is tartalmaznak, amik összemossák a melegeket a pedofilokkal, ez pedig többek között sérti az emberi méltóságot, a magánélet tiszteletben tartásához és a megkülönböztetés nélküliséghez való jogot. A törvénymódosítás azt a kiegészítést is tartalmazza, mely szerint a „a tanulók részére a szexuális kultúráról, a nemi életről, a nemi irányultságról, valamint a szexuális fejlődésről szóló foglalkozás” nem irányulhat „a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérés, a nem megváltoztatása, valamint a homoszexualitás népszerűsítésére.” Ezek alapján valószínűsíthető tehát, hogy ma már annyi szó sem esik az iskolákban a szexualitásról, amennyi Alíz középiskolás korában, 10-15 évvel ezelőtt.

Pedig egy az Eduline-nak nyilatkozó, a neve elhallgatását kérő tanár szerint nagy szükség lenne rá, ráadásul sok esetben a tragédiák is elkerülhetőek lennének azzal, ha a gyerekeknek lenne lehetősége az iskolában, moderált keretek között beszélgetni a szexualitásról, és annak minden formájáról. A diákok ugyanis jellemzően kamaszkorban, ebben az egyébként is érzékeny életszakaszban kezdik el felfedezni a saját szexualitásukat és vonzalmukat, ilyenkor pedig akár életmentő is lehet, ha azt látják, a gondolataikkal ellentétben nincsenek egyedül a világban, akkor sem, ha homoszexuálisak, biszexuálisak, vagy éppenséggel transzneműek.