Több mint ezerkétszáz fiataltól kértek egymondatos helyzetjelentést a problémáikról. Mitől tartanak a magyar tizen-, huszon- harmincévesek?

Ha egymondatos konklúziót kellene levonnom, akkor azt mondanám, hogy az egzisztenciateremtés az, amitől minden fiatal retteg – mindegy, hogy hány éves, hol él, mit csinál. Félnek a továbbtanulástól, mert nem minden szülőnek van pénze a taníttatásukra, félnek attól, hogy ki kell lépniük a munkaerőpiacra. Aztán attól tartanak, hogy nem lesz pénzük lakásra, nem tudják majd miből fenntartani a családjukat. Mindenkinek az egzisztenciateremtés lehetőségei körül forognak a gondolatai.

És ha másképp teszem fel a kérdést? Mi a baj a fiatalokkal?

Nem problémának nevezném, de az tény, hogy jobban hallatniuk kellene a hangjukat, és nem csak a hallgatói önkormányzatokon és az eleve jól működő érdek-képviseleti rendszereken keresztül. Hanem igenis bele kellene szólniuk a politikába, minél több csatornán keresztül, akár kritikusan, akár építő jelleggel, akár viccesen vagy ironikusan. Mindegy, hogy hogyan, de próbáljanak meg véleményt formálni, a vitairatnak éppen ez a fő üzenete. Egy francia és egy magyar fiatal között az egyik legnagyobb különbség – leszámítva az egzisztenciális tényezőket – az, hogy ők beleszólnak az életüket érintő döntésekbe. Magyarországon még most is úgy vannak a fiatalok, hogy kit érdekel a politika, kit érdekel a közélet, a politikusok úgyis csak lopnak-csalnak, az én véleményem meg senkit nem érdekel.

Nem valószínű, hogy a politikát közelebb hozzák a fiatalokhoz az olyan döntések, mint a Zöld Pardon és a Rio bezárása, az új alkotmányra emlékeztető országzászló felállítása.

Egyetértek. Egy tévéműsorban éppen azt ecsetelték pár hete, hogy hogyan lehet megutáltatni a fiatalokkal a politikát – ez egy „példaértékű” módszer erre. Tenni is fogunk azért, hogy a Zöld Pardon valamilyen formában tovább tudjon működni, a beléptetőrendszere és a biztonsági előírásai például példaértékűek.

A kormány egyébként is szigorral közelít a fiatalokat érintő döntések felé: itt van például a drogpolitika, amellyel kapcsolatban inkább fokozott büntetésről, mint prevencióról lehet hallani mostanában, de az oktatás is ilyen, Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár előszeretettel emlegeti a szigor fontosságát.

Elég szűk az a mezsgye, amelyen a kormány haladhat. Az államnak garantálnia kell, hogy a fiatalok egészségben és épségben nevelkedjenek, és ezt bizonyos esetekben csak a büntető törvénykönyv szigorításával lehet megoldani. Szerintem ezek a törekvések is célba érnek előbb-utóbb, de az tény, hogy a kormány egy-két problémát más irányból közelít meg, mint a tizen- vagy huszonévesek. Ha már a drogproblémákról beszélünk: én a prevencióban hiszek, és ez benne is van a vitairatban. Vannak olyan kezdeményezések, amelyek már beváltak, ezeket kell országos szintre továbbfejleszteni. Ilyen például a drogmentes DJ-k találkozója. Megabulikat szervezünk népszerű szórakozóhelyeken, országosan ismert DJ-kkel, akik hisznek a drogmentes szórakozásban. Egy miniszter nagyon ügyesen fel tudja hívni a figyelmet egy sajtóközleménnyel arra, hogy nem szabad drogozni, de azért mégiscsak más az, amikor kiáll egy 27 éves DJ, és azt mondja, hogy ne drogozz, mert ha én végigcsinálok kábítószer nélkül heti öt-hat bulit, és még élvezem is, akkor neked miért kell kábítószer?

Egyébként is van itt egyfajta generációs szakadék: a vitairat a fiatalokról szól, fiatalok írták, de a konkrét koncepciót majd egy olyan kormány és parlament fogadja el, amelynek jelentős része középkorú vagy annál idősebb. Könnyű menetre számít?

Nem akarunk generációs szakadékokat elmélyíteni, egész egyszerűen a fiatalokat arra akarjuk ösztönözni, hogy hallassák a hangjukat, a „régebb óta fiatalokat” pedig arra, hogy rájöjjenek, minden döntés fókuszában a fiataloknak kell állniuk. Nem azért, mert mi annyira szépek vagy okosak vagyunk, hanem egész egyszerűen azért, mert az ország versenyképessége a fiatalok versenyképességén múlik. Én úgy látom, hogy a kormány nyitott erre.

Nem tart attól, hogy ez is egy újabb olyan stratégia lesz, amely a végén az íróasztal fiókjában köt ki?

Ki kell ábrándítsam a fiatalokat: most is van ifjúságpolitikai stratégiája az országnak, 2009-ben fogadták el, és senki nem érez belőle semmit. Azt hiszem, naivitás lenne azt hinni, hogy a stratégia elfogadása után a fiatalok egy állandóan napos országban fognak élni. Két dolgot várok a stratégiától: egyrészt, hogy a kormányzati döntéshozók belássák, hogy a fiatalok kérdése fontos, vagyis akár egészségügyről, oktatásról, foglalkoztatásról vagy sportról beszélünk, minden egyes döntés előtt meg kell vizsgálni a fiatalokra vonatkozó hatásait. Másrészt lesznek olyan konkrét programok, amelyekkel érdemben szeretnénk változtatni a fiatalok élethelyzetén.

Milyen programok lesznek ezek?

Egy példa: a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájával való együttműködés megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy ha pályakezdőként nem kap valaki munkát, annak nem az az oka, hogy abban a pillanatban szerencsétlen helyzetben van. Valószínűleg már 16 éves korában eldőlt a sorsa, mert nem a tehetségének, képességének megfelelő szakot választott, vagy éppen olyan képzést kezdett el, amelyre nincs szükség a piacon. Ezért egy intézményesített pályaorientációs rendszert szeretnénk létrehozni, amely a középfokú intézményekben működne. Egyértelmű, hogy arra kell ösztönözni a diákokat, hogy a képességüknek és a régió piaci igényeinek megfelelő szakmát válasszanak, ez most Győrben működik a legjobban, ahol az Audi vadássza azokat a fiatalokat, akik később nekik dolgozhatnak.

Ha már az oktatásnál tartunk: egy-egy közoktatási vagy felsőoktatási döntés előtt kikérik a véleményét?

Új dolgot nem akarok megfogalmazni a felsőoktatási koncepcióval kapcsolatban, már csak azért sem, mert a mai napig nagyon képlékeny. Azt vállaltam, hogy a HÖOK észrevételeit próbálom becsatornázni a döntéshozatali fórumokba. De az biztos, hogy bármennyire is népszerűtlen kijelentés, nem szabad, hogy minden sarkon legyen egy felsőoktatási intézmény. Luxus, hogy a Corvinus és a Műegyetem a Duna két partján, egymással szemben ugyanazt oktatja államilag finanszírozott rendszerben. Racionalizálni kell ezen a területen is, én a regionális tudásmonopóliumokban hiszek, azt kellene kitalálni, hogy melyek azok a képzések, amelyek kizárólagosságot élvezhetnének egy adott városban, térségben. Tehát lenne egy bölcsészképzési, egy vegyipari, egy gépészmérnöki fellegvár vidéken és a fővárosban.

Egyre több kutatás foglalkozik a 80-as években született fiatalokkal, akiket a diplomahalmozás, a késői munkavállalás miatt bumeráng- vagy elveszett generációnak hívnak a szociológusok. Sok speciális problémával küzdenek – külön foglalkozik ezekkel a problémákkal?

Én is ebbe a generációba tartozom, de nem érzek negatívumokat. Sőt, szerintem kifejezetten nyitott generációról van szó, amelynek még van némi képe arról, hogy milyen volt a szocializmus, az átmeneti időszakban nőtt fel, de már az európai követelményeknek megfelelő képzést kapott, most pedig tenni akar, érdeklődő, tele ötletekkel. Az tény, hogy ez egy átmeneti helyzetben lévő korosztály, de szerintem ez pozitívum.

Olyannyira ebbe a generációba tartozik, hogy tagja a „Akik nézték a vasárnapi Disney-t, amikor meghalt Antall József” Facebook-csoportnak is?

Akkor mélyebben érintett, hogy megszakították a mesét, mint hogy elhunyt Magyarország miniszterelnöke. Nem tudom, hogy tagja vagyok-e a Facebook-csoportnak, de hogy akkor ott ültem a tévé előtt, az biztos, és kérdő tekintettel néztem a szüleimre, hogy most mi történt.

Szabó Fruzsina
eduline