Tanszékünk kifejezetten nagy súlyt fektet arra, hogy a tágan értelmezett középkor, azaz az i.sz. 400 és 1600 közötti időszak vizsgálatánál ne csak egyféle forrást, egyfajta tudományág eredményeit vegyük figyelembe, hanem történeti, régészeti, építészeti, művészeti emlékeket egyaránt. Ezért is szolgált nagy örömömre, hogy a történelem, latin és régészet szakok elvégzése, majd tíz éves múzeumi- és levéltári munka után lehetőséget kaptam a CEU Középkortudományi Tanszékhez csatlakozni. Komoly inspirációt jelent számomra a nemzetközi diákság, akik saját előismereteikkel, gyakran a megszokottól eltérő szemléletükkel és kérdéseikkel sok olyan szempontra irányítják rá a figyelmemet, amelyek segítenek a hazai helyzetet is értelmezni.
Jelenleg folyó kutatásom célja tehát európai, különösen közép-európai összefüggésben megvizsgálni, hogyan alakult ki és változott a központi funkciót betöltő települések köre, hálózata és belső szerkezete a Kárpát-medencében a 11–14. században. Munkám középpontjában annak a gyökeres átalakulásnak a vizsgálata áll, amely döntően a 13. század második és harmadik harmadában játszódott le, és amelynek során a korai központokból társadalmi, topográfiai és jogi szempontból is a nyugat-európai városokkal összevethető, azokkal azonos funkciót betöltő települések hálózata alakult ki.
Ma már senki sem vitatja, hogy léteztek a városi kiváltságlevelek kibocsátása előtti időszakban is olyan települések, amelyek közigazgatási, gazdasági, egyházi, katonai szempontból szűkebb, vagy tágabb környezetük számára központi szerepet töltöttek be. Mindezek magukban hordozzák a késő középkori és újkori városok funkcióinak főbb elemeit. Magyarországon ebből a szempontból a korai királyi központok, az érseki és püspöki székhelyek, az ispánsági központok, továbbá a vásárhellyel rendelkező települések jönnek számításba (ezek nevében is gyakran szerepel a „vásárhely” szó, vagy a piactartás napja, pl. Szombathely). A négy csoport elemei együttesen alkották a korai központi helyek hálózatát. Ezeknek a korai központoknak a külső képe azonban jelentősen eltért a mai szemmel városnak tartott településekétől: viszonylag nagy területen helyezkedtek el, de több kisebb házcsoportból, utcából álltak, amelyek lakói más-más foglalkozást űztek, vagy akár más nemzetiséghez is tartozhattak. Így volt ez például a korai királyi és érseki székhely, Esztergom esetében is.
A városfejlődés 13. századi új iránya mindezen szempontokból változást hozott. Megváltozott a központi szerepkört betöltő települések köre, területi eloszlása és egymáshoz való viszonya is. Ez együtt járt a települések belső szerkezetének átalakulásával, új közösségi célokat betöltő terek és épületek (városfalak, tornyok, városháza) kialakulásával és a magánélet tereinek jelentős átrendeződésével is. Ez alatt elsősorban a telekrendszer kialakulását kell érteni, amely döntő változást hozott a települések térszerkezetében, és az egyén és közösség viszonyának alakulásában egyaránt. Ettől az időszaktól kezdve az egységes elvek alapján kialakított városi ingatlan birtoklása vált a közösséghez tartozás, a közösségen belüli jogok gyakorlásának és kötelezettségek teljesítésének fő feltételévé: az vehetett részt a város igazgatásában, aki házzal, telekkel rendelkező polgár volt. Ez átalakította a települések korábbi széttagolt szerkezetét és koncentrált, a rendelkezésre álló terület optimális felhasználását jelentő térszerkezetet hozott létre. A kutatás egyik fontos kérdése annak vizsgálata, hogy a térszerkezet ilyen átalakulásában milyen tényezők – uralkodói, földesúri hatalom; gazdasági átalakulás az országon belül és a környező területeken; külső behatások (elsősorban a Tatárjárás) – és milyen súllyal játszottak közre.
Ebből a szempontból fokozott figyelmet kell fordítani a királyi várospolitika vizsgálatára, amely nemcsak kiváltságlevelek kiadásában és ezáltal a települések jogi helyzetének meghatározásában tükröződött, hanem célzott, helyhez kötődő telepítésben, illetve áttelepítésben (az előbbire többek között Nagyszombat, Zágráb, Kolozsvár; utóbbira Buda, Fehérvár és Esztergom esetében hozhatunk példát) is megmutatkozott. Nyugati analógiák alapján nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy az uralkodó beavatkozhatott a közvetlen irányítása alá tartozó városok belső szerkezete kialakításába, telkei kimérésébe is. Szintén az uralkodói várospolitika keretei között értelmezendő a magyar gazdaság számára hatalmas fellendülést hozó bányavárosok megjelenése a 13. század közepétől a Felvidéken és Erdélyben, amelyek gazdasági szerepüket, topográfiai elhelyezkedésüket és társadalmi struktúrájukat tekintve is határozottan eltértek a magyar városhálózat más elemeitől.
Szintén meg kell vizsgálni az egyházi fennhatóság alatt álló városok, elsősorban a püspöki és érseki székhelyek átalakulásának folyamatát. Mennyire maradt meg ezek esetében a korai központokra jellemző széttagoltság, illetve mennyire tudtak alkalmazkodni az új igényekhez; milyen szerepet töltöttek be az egyházi épületek, valamint a lakosság egyes csoportjainak eltérő jogállását eredményező tulajdonviszonyok a széttagoltság fennmaradásában? Szintén ebbe a kérdéskörbe tartozik a szerzetesrendek városfejlődésben betöltött szerepének vizsgálata, beleértve a koldulórendek (főleg a ferencesek és a domonkosok) hagyományosan fontosnak tartott szerepét illetve azt, hogy a monasztikus rendek (bencések, ciszterciek) miért játszottak Magyarországon a nyugat-európainál jóval csekélyebb, jóformán elhanyagolható szerepet az urbanizáció folyamatában.
A Magyarországon végbement folyamatokat össze kell hasonlítani a Közép-Európa más országaiban lezajlott változásokkal, elsősorban a cseh és lengyel területekkel, de oda kell figyelni a Kárpát-medencétől délre, keletre és északkeletre fekvő területek: Moldva, Havasalföld és Galícia (Ruténia) városfejlődésére is. A hasonló elemek – mint például az erőteljes uralkodói szerepvállalás, valamint a mezővárosok nagy szerepe – mellett be kell mutatni a Kárpát-medencére jellemző különleges elemeket is. Ez utóbbiak közé tartozik a jogrendszer sajátságos fejlődése, amelynek során nem került sor a magdeburgi jog rendszer-szerű átvételére. A tanszékünk keretei között kialakult jó személyes és intézményi kapcsolatok nagyban megkönnyítik az új eredmények megismerését, és lehetőséget adnak közös kutatások végzésére is. Kutatásaim eredményeképpen remélhetőleg a Kárpát-medence korai városfejlődésének eddiginél átfogóbb és differenciáltabb képét tudom bemutatni, amely a nemzetközi kutatás számára beilleszthető lesz a közép-kelet európai régió és Európa egészének városfejlődésébe is. Gyakorlati szinten eredményeim szerepet kaphatnak a műemlék- és örökségvédelemben, elsősorban a történelmi városmagok védelmének megalapozásában is.
Szende Katalin, Adjunktus
