"A kíváncsiságom hajt előre, és kapom a lehetőségeket"

 „Igazából újrainduló vagyok. Már az általános iskola alsó tagozatában részt vettem színjátszó körökben. Ott levezették a gyerekek fölösleges energiáit és kiélezték bontakozó kreativitásukat és fantáziájukat” – emlékszik vissza első találkozására a színház világával O. Horváth Sári rendező, író és dramaturg, a Szegedi Szabadtéri Játékok Don Juan-előadásának társrendezője. Az első szárnypróbálgatások után a testnevelés tagozatos általános iskola és a versenyszerű atletizálás miatt hosszabb szünet következett, 21-22 éves korában döntött úgy, hogy sokkal tudatosabban szeretne foglalkozni a színházzal. A veszprémi Pannon Egyetemen magyar, valamint színháztörténet, színháztudomány szakon tanult, majd Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetemen kezdte el a színháztudomány mesterszakot, amit nem fejezett be. Onnan a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, Bocsárdi László rendező osztályába került, „akkor 23-24 éves voltam, de én voltam az egyetlen az osztálytársaim közül, akinek nem volt tízéves vagy még ennél is több tapasztalata”.

„Akkor már a veszprémi Petőfi Színházban statisztáltam két előadásban, a színházi gondolkodás pedig már a bölcsészkar óta jelen volt az életemben, csak az időm nagy részét nem ez tette ki” – mondja, hozzátéve: nem gondolta az első perctől kezdve, hogy a színházon belül a rendezés az ő útja. „Amikor gyerekként elmentem a színházba, akkor én is csak a színészekről tudtam, mert a színészeket láttam a színpadon. Az ember azt hiszi, hogy a színház, az ennyi.” Gondolkodását a veszprémi évek, egészen pontosan a Petőfi Színházban vállalt statisztamunka változtatta meg. „Minden második, harmadik próbára kellett mennem, de azt vettem észre magamon, hogy ez nem elégít ki, és bekéredzkedtem a többi próbára is, hogy követhessem az egész folyamatot. Akkor láttam meg azt, hogy milyen egy rendezői jelenlét vagy rendezői munka, hogy nem csak a részletre kell figyelni, hanem az egészre” – meséli, hozzátéve: a rendező komplex világot hozhat létre, „ez tetszett meg, ez a világalkotás, az egésznek a megalkotása, az elejétől a végéig”.

„Vannak lehetőségek, de valóban nehéz, mert eléggé telített a szakma” – mondja a fiatal rendezők helyzetéről, hozzátéve: „ha kapnak is lehetőséget, kis stúdiókban próbálják ki őket először – ami egyébként nem feltétlenül probléma, kivéve, ha az ember nagyon szeretne szerepelni, és nagyobb lélegzetvételű dolgokat szeretne kipróbálni. De azt gondolom, hogy idővel, ha valakit tényleg erre a pályára szánt a sors – vagy szánja saját magát –, akkor nagy türelemmel és kitartással előbb-utóbb megtalálhatja az érvényesülési lehetőségeit”. Úgy látja, sok múlik a szerencsén, fontos, hogy az ember jókor legyen, jó helyen. „Persze a szerencse mit sem számít, ha nincs mögötte valami fajta szorgalom. Nekem sikerült megtalálnom az utamat. A kíváncsiságom hajt előre, és kapom a lehetőségeket” – teszi hozzá.

A korkülönbség megszűnik a színház falai között

Bár „valóban a rendező az, aki elindítja magát a jelenetet vagy kezdőlökést ad a színészeknek”, mégsem tartja a rendezést irányításnak. Nagyon szeret együtt gondolkodni a színészekkel, és megmutatja nekik az irányt, illetve a karaktereknek a mozgatórugóit, vágyait. Közös célnak és feladatnak tekinti az előadás megvalósulását, ezért „az, hogy ki honnan jött vagy, hogy ki hány éves, mind háttérbe szorul” – meséli arról, harmincéves rendezőként milyen idősebb színészekkel dolgozni.

„Nyilván egy idősebb színésznek sokkal több a tapasztalata, sokkal többet tett le az asztalra, amit hihetetlen módon tisztelek, és ha megtisztelnek a tanácsaikkal, akkor nyitott vagyok és figyelmes. Ha tiszteletet mutatok, akkor ők is így viszonyulnak hozzám” – mondja, hozzátéve: az egyetem utolsó éveiben Szőke-Kavinszki Andrással dolgozott együtt, aki akkor még a Nagyváradi Színház tagozatvezetője volt, de a közös munka során „nem volt pozíció – egy színész állt előttem, aki kérdezte, hogy mi a feladata, aztán megbeszéltük és elkezdtünk közösen gondolkodni. Nagyon izgalmas munka kerekedett belőle.

Az írást előbb kezdte, mint a rendezést

O. Horváth Sári a rendezés mellett drámák, színpadi szövegek írásával is foglalkozik. Sőt ezt előbb kezdte, mint a rendezést, „az íráshoz elég egy papír, meg egy ceruza, vagy jobb esetben egy számítógép, és az ember egyedül képes leülni és dolgozni”. A két szakmai szál mégis együtt ért be. Mielőtt elkezdte Marosvásárhelyen az egyetemet, egy-két szövegét már kipróbálhatta a színpadon. Azt mondja, mindig is kíváncsi volt, hogy milyen lenne, ha megírna egy szöveget, de azt nem ő vinné színpadra, hanem egy másik rendező. „Ennek örülök egyébként a legjobban, hogy találok ilyen formában is játszótársakat” – teszi hozzá.

Jelenleg a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Don Juan társrendezője a fesztiváligazgató, Herczeg Tamás mellett. A legutóbbi munkája egy monodráma volt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, ahol Az órák című filmet adaptálta és rendezte. Ami szintén nagyobb mérföldkő volt, az „a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, Tompa Miklós Társulatában létrejövő és támogatott A köd színházi sorozat, amelynek az volt az érdekessége, hogy a színház és a művészeti egyetem produkciója volt, és szintén egy saját fejlesztésű történetet rendezhettem – Mikó Csaba író, szerző és rendezővel írtuk a szövegkönyvet. Előtte dolgoztam a debreceni Csokonai Színházban, ahol egy mesedarabot csináltam. Illetve tavaly, szintén a Szegedi Szabadtéri Játékokon az Úrhatnám polgárnak a dramaturg játékmestere voltam. Akkor az utolsó két-három hétre csatlakoztam, és így rendezői jelenléttel egyenlő feladatot láthattam el – szintén a fesztiváligazgató Herceg Tamás mellett”.

Azt mondja, a munkában nem a „materiális” sikerek hajtják, hanem „a jó érzés, hogy valamit együtt sikerült megtalálnunk vagy körbejárnunk, amikor jó élményekkel és jó találkozásokkal” tud egy próbafolyamatból kijönni, „ilyen volt a marosvásárhelyi munka vagy a szegedi csapattal a közös lét”. Az motiválja, hogy „személyes történetté tudják tenni egymás számára az adott előadást, most például a Don Juant a szegedi színészekkel, a pesti vendégművészekkel, illetve a többi alkotótársammal együtt”. Az elmúlt évek legnagyobb elismerésének mégis azt tartja, hogy „a Lenni vagy nem/Gyerekjáték, Lenni vagy nem/Életigen című színpadi szövegek megszülettek, és tavaly ilyenkor a Gyerekjáték című szöveg Vilmos-díjat nyert”. Jövőre ez utóbbit Nagyváradon viszik színpadra.