A nyáron a férjem szüleinek nyaralójában mosogatás közben összetörtem egy régi porceláncsészét, amiről tudtam, hogy anyósom egyik nagy kedvence. Eszembe sem jutott az, hogy a véletlen balesetből egyáltalán nem lesz tragédia.
Nem az a fontos, hogy összetörtem a csészét, hanem az, hogy pepitában ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlem, mint annak idején az elrontott központi írásbeli felvételim: páni félelmet és szégyenérzetet.
Annak idején ugyanis, amikor középiskolába felvételiztem, eddigi életem egyik legszörnyűbb időszakát éltem át.
Alsó és felső tagozatban soha nem voltam kiemelkedően jó tanuló, de rossz sem – sok ötösöm és négyesem volt, olykor-olykor pedig becsusszant egy hármas is. Utóbbi nagyrészt matematikából, amit később sem szerettem meg.
Olvasni viszont imádtam, és ez azóta sem változott. Volt egy csupaszív, tehetséges, kiváló pedagógiai készségekkel megáldott magyartanárom, aki mindenben támogatott, biztatott, és látta bennem azt is, amiben igazán jó voltam. Nála például sosem féltem attól, hogy hibázok.
A nyelvekhez is volt érzékem, ezt pedig az angoltanárom is rendszeresen hangsúlyozta; könnyen ráállt az agyam az idegen nyelvtanra, pikk-pakk megtanultam szavakat, és a kiejtésem sem volt (annyira) pocsék.
Így jött az ötlet a szüleim, főként apám részéről, hogy – az erősségeimet és a gyengeségeimet figyelembe véve – mindenképpen két tanítási nyelvű gimnáziumban tanuljak tovább. Az alapgondolattal természetesen már akkor sem vitatkoztam, éreztem én is, hogy nyelvoktatás-fókuszú iskolában van a helyem.
A helyzet azután vált kifejezetten nyomasztóvá, hogy a szüleimmel elmentünk a kiszemelt – egyébként akkoriban Budapest egyik legerősebb két tanítási nyelvű gimnáziumának tartott – iskola nyílt napjára. Az apámat annyira lenyűgözte maga az épület, a különböző nyelvtanulási lehetőségek, no meg az igazgató magasztos beszéde a megszerzett tudás fontosságáról, meg arról, hogy „a diákok önmagukért tanulnak”, hogy onnantól kezdve a szóban forgó suli lett az álmai netovábbja.
Jól olvastátok: az övé, nem pedig az enyém.
Persze, szívesen írtam be az első helyre a jelentkezés során ezt az iskolát, de volt másik két tanítási nyelvű gimnázium is a fővárosban, ami szimpatikus volt – olyannyira, hogy annak a nyílt napjára is elmentem egyedül. De ez senkit nem érdekelt; apám felvette a szemellenzőt, és minden más lehetőséget derékból elutasított.
A fejébe vette, hogy nincs kerek e világon másik középiskola, ahol embert tudnának faragni belőlem. Szándékosan sosem akart nekem rosszat, mégis szüntelenül éreztette: vagy AZ a gimnázium, vagy semmirekellő csavargóként végzem 20 éves korom előtt; vagy OTT tanulok tovább, vagy szégyenfoltot ejtek a családunkon. Meg persze rajta.
Rettegtem, éjszakánként forgolódtam, reggelente a mellkasomat szorító fájdalommal mentem iskolába, ahogyan egyre fogytak a napok a központi írásbeliig. Úgy éreztem, ha jó pontszámokat produkálok, vagyok valaki. De ha elbukom életem első komoly megmérettetésén, az a világ végét jelenti.
Minden porcikámmal meg akartam felelni az ideális diáktípusnak, aki annyira zseniális, hogyha akar, játszi könnyedséggel bejut jóformán bárhova.
Mire eljött az írásbeli napja, már a gondolattól is rosszul voltam, hogy be kell lépnem az iskola kapuján. Mert hát, természetesen a vizsgát is a kiszemelt gimnáziumban kellett megírnom – hadd lássa a tanári kar, milyen elhivatott vagyok az intézmény iránt. Még akkor is, ha az eredmény szempontjából ennek semmilyen jelentősége sem volt. Ez persze még nagyobb nyomást rakott rám.
Emlékszem a pillanatra, amikor odafordultam apámhoz, és kisírt szemekkel, remegő hanggal azt mondtam neki: „nem akarok bemenni”. Reszkettem, mint a nyárfalevél, csuromvíz volt a tenyerem, de végül nem volt választásom.
Csapnivaló központi írásbelit sikerült összehoznom, és a legfájóbb az volt, hogy nem csak matematikából. A magyarom is olyan lett, amitől majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Tudtuk már akkor, hogy biztosan nem fognak felvenni az iskolák iskolájába. Apám pedig onnantól hetekig nem szólt hozzám – még a születésnapomon is levegőnek nézett. Az ő olvasatában elkövettem életem legnagyobb, javíthatatlan baklövését, ami miatt egyszer s mindenkorra leírtam magam a szemében.
Persze, apám nem engedte el a történetet, így végül a pótfelvételin bekerültem, mégsem tudtam nagy sikernek elkönyvelni, mert úgy éreztem: mindez valójában nem az én döntésem volt.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem volt rossz oda járni. Voltak tanáraim, akiket szerettem, szereztem barátokat, tanultam, leérettségiztem, aztán mentem tovább egyetemre. Csakhogy az az iskola végül közel sem adott annyit hozzá ahhoz, aki ma vagyok, mint amekkora jelentőséget annak idején tulajdonítottunk neki. Nem ezen múlt, milyen ember lett belőlem, ahogyan az sem, hogy később merre indultam tovább.
Évekkel később, már felnőttként elmondtam mindezt apámnak, mert szerettem volna, ha tudja, hogyan éltem meg ezt az egészet legbelül. Azt hittem, ha megérti, mekkora lelki terhet jelentett számomra a felvételivel járó gyötrelem, az évek óta bennem motoszkáló feszültség végre elillan, vagy legalábbis valamelyest enyhül.
Sajnos süket fülekre találtam, mert ő teljesen más szemüvegen keresztül látta – és látja mindmáig – a történteket. Ő csak a legjobbat akarta nekem, az pedig, ahogyan később az életem alakult, szerinte pontosan azt igazolja, hogy valójában végig neki volt igaza.
Soha többé nem hoztam fel a témát.
A középiskolai felvételi önmagában is komoly terhelést jelenthet egy nyolcadikosnak, egy autizmusspektrum-zavarral élő diáknál azonban a felkészülés egészen más kérdéseket is felvethet. Hogyan lehet hónapokon keresztül készülni, ha a gyerek nehezen veszi rá magát az otthoni tanulásra? Mit lehet tenni, ha jó képességei ellenére nem önálló a tanulásban? És hogyan választ iskolát egy család, ha közben azt érzi, hogy maga a felvételi rendszer elsősorban a neurotipikus, szabálykövető és rendkívül szorgalmas gyerekeknek kedvez?
Nyitóképünk illusztráció.
