A fiatal pedagógusok egy vagy két évig lelkesek, a harmadik évben már belefásulnak – vallja Pócsné Berkesi Zsuzsanna, az Óbudai Gimnázium franciatanára. A HVG-nek adott interjúban a tanárok túlterheltsége mellett az oktatási rendszer hibáiról, a tananyag értelmetlenségéről és arról beszél, miért válhat egyre kevésbé vonzóvá a tanári pálya Magyarországon.
Pócsné szerint a tanári munka egyre nehezebb és egyre hálátlanabb. Amikor 1992-ben elkezdett tanítani, a kötelező heti óraszám 18 volt, ma 24 – mondja. Ez önmagában egy teljes napnyi különbséget jelent, és a pedagógusnak nemcsak az iskolában, hanem otthon is fel kell készülnie.
„A heti 24 kötelező tanóra nagyon sok. Ez egy olyan foglalkozás, amit nem lehet jó minőségben ilyen sok órában űzni” – fejti ki. A túlterheltség mellett a rendszer változásai és a tananyag növekedése miatt a pedagógusok gyakran elveszítik a motivációjukat, és a diákokkal való kapcsolat is egyre nehezebbé válik.
A Covid alatt sok diák megtapasztalta, hogy iskola nélkül is tud haladni az anyaggal, különösen azok, akik erős motivációval és támogató háttérrel rendelkeznek.
Ők belekóstoltak a tiltott gyümölcsbe, azaz hogy iskola nélkül is egész jól el lehet lenni, még akár haladni is lehet az anyaggal.
Ez rávilágított a magyar oktatás egyik alapvető problémájára: a diákoknak nem sok beleszólásuk van a tanulási folyamatba, miközben a tanároknak folyamatosan tölcsérszerűen kell átadniuk a felesleges tananyagot.
Már több pedagógus használ innovatív módszereket az elsősök fejlesztésére, ezek azonban szinte teljesen kiszorulnak a tanórákról. Egy friss kutatás arra is rávilágított, hogy éppen azok a tanítók kerülnek mentálisan nehezebb helyzetbe, akik bátran újítanak – mert az elvárásrendszerrel mennek szembe.
A háromféle gimnázium (nyolc-, hat- és négyosztályos) egymás mellett működése torzítja az oktatást. A nyolc- és hatosztályos gimnáziumok a legjobb diákokat „felszívják”, míg a négyosztályosokba a kevésbé motivált vagy problémás tanulók kerülnek.
„A fővárosban a négyosztályos gimnáziumok olyan gyerekekből válogatnak, akiket nem vettek fel először a nyolcosztályosba, majd nem vették fel a hatosztályosba sem” – magyarázza a franciatanár. Ez a szabad iskolaválasztással kombinálva komoly különbségeket eredményez az osztályok között, és sok helyen a diákok előtt nincs olyan „húzóerő”, ami előre vinné őket.
Pócsné szerint a magyar oktatás egyre kevésbé a gondolkodásra és kreativitásra épül, a hangsúly a mennyiségen van. A magyartanítás például gyakran csak az évszámok és életrajzok ismeretét kéri, a diákok élményét és örömét mellőzve.
„A mai gyerekek főleg azt nézik, hogy mire jó, amit tanulniuk kell. Mi meg egész nap tölcsérrel próbáljuk beléjük tölteni a totál felesleges tananyagot.”
A tananyagcsökkentés eddig Magyarországon soha nem működött, a szakmai lobbik minden próbálkozás után újra növelték az órák tartalmát.
A pedagógusoknak saját kereteik között kell emberségesnek maradniuk, és igyekezniük kell a diákok érdekeit képviselni. Pócsné kiemeli:
Fontos, hogy emberségesek tudjunk maradni. Fontos az őszinteség. Én meg szoktam mondani a gyerekeknek, hogy szívem szerint ezt én nem tanítanám, de muszáj.
A változást ugyan a rendszer felső szintjéről kellene elindítani, de az alsóbb szinteken is szükség van kezdeményezésre, kreatív megoldásokra és új módszerekre.
A pedagógusok küzdelmei, tüntetései és tiltakozásai ellenére a változás lassú, a rendszer figyelmen kívül hagyja a pedagógusok igényeit. A tanár szerint a küzdelem sokszor értelmetlennek tűnik, a bérek nem érik el a kívánt szintet, és az oktatás iránti tisztelet is csökken.
Pócsné szerint a jövő a fiatal pedagógusok kezében van, de ehhez képzett pedagógiai asszisztensekre, gyógypedagógusokra és fejlesztőpedagógusokra van szükség.
„A mai gyerekek nem hülyébbek, nem idegbetegebbek, nem rosszabbak, mint a régiek. Csak nagyon mások. Ehhez kellene alkalmazkodnunk, de nagyon gyorsan” – hangsúlyozza.
A pedagógus mégis optimista: még mindig itt van, még mindig próbálkozik, és hisz abban, hogy a fiatalok új szemlélettel, energiával és elhivatottsággal hozhatják el a változást.
A nyitóképünkön Pócsné Berkesi Zsuzsanna. Fotó: Fazekas István
