Az Ellenpont című vita és beszélgetéssorozat legutóbbi eseményén Szabó Attila, a TASZ jogásza és a Qubit állandó szerzője vezetésével beszélgetett Gyarmathy Éva klinikai szakpszichológus, az SNI gyerekek fejlődését és fejlesztését kutatója, valamint Reményi Tamás gyógypedagógus, szenzoros integrációs terapeuta.
Az SNI-vel diagnosztizálható (azért „diagnosztizálható, mert sajnos nem minden gyerek jut megfelelő diagnózishoz) gyerekek száma évről évre nő – derül ki a KSH adataiból. A környezet mellett fontos befolyásoló tényező a genetika, a nevelés és egyéb kockázati tényezők.
Az SNI mellett fontos beszélni a BTMN gyerekekről, és azokról is, akiknek ezzel kapcsolatban csak nehézségeik vannak. Külön kategóriát képeznek a diszlexiások, diszgráfiások, diszkalkuliások. A nehézséget leggyakrabban az jelenti, ha nem látható és azonosítható nehézséggel érkezik egy diák, hanem olyannal, ami spektrumon mozog (autizmus, ADHD). Ezeket ugyanis jóval nehezebb elmagyarázni a szülőknek, tanároknak és más érintetteknek.
A fejlesztés pénzkérdés is
Fejlesztőpedagógusból és a köznevelésben dolgozó tapasztalt gyógypedagógusból kevés van. Reményi és Gyarmathy szerint is utóbbi oka a pénz. A sajátos igények kiszolgálása egyre inkább a magánszektorban valósul meg, de annyi pénzért, amit gyakran pont a leginkább rászorulók nem tudnak megfizetni – vagy épp meg sem tudják, hogy van lehetőség fejleszteni bizonyos képességeket. A szakértők hozzátették, hogy a képzéseknél még úgy tűnik, hogy van elég gyógypedagógus és gyerekpszichiáter, de nagy részük néhány éven belül elhagyja a közoktatást. Ennek oka feltehetően szintén a pénz.
Ez azt jelenti, hogy kevés lehetősége van azoknak a szülőknek, akik nem tudják megfizetni a foglalkozásokat. Ezek a gyerekek nemcsak a fejlesztésből maradnak ki, hanem lemaradnak az iskolában, majd a munkaerőpiacon is csak rosszabb pozíciókban tudnak elhelyezkedni, és nincs lehetőségük kihozni magukból azt a teljesítményt, ami egyébként meglenne bennük.
Inklúzió vagy integráció?
A beszélgetésen az is szóba került, hogy Magyarországon leggyakrabban integrációról lehet hallani az SNI-s gyerekekkel kapcsolatban. Az országban sok iskola extra kvóta ellenében integráltan oktat, vagyis például egy SNI-snek számító autista gyerek nem egy, hanem kapásból három gyereknek számít egy osztályban.
Ezzel szemben az inklúzió nem tesz különbséget, az a lényege, hogy mindenki megfelelő oktatásban részesüljön. Ideális esetben például egy iskolában nemcsak a kerekesszékes tanulók akadálymentes közlekedésére gondolkodnak, hanem figyelembe veszik, hogy hogy egy szenzorosan túlérzékeny diáknak milyen környezetre van szüksége. Gyarmathy és Reményi szerint ez sokszor nemcsak az érintetteknek segítség, hanem a tipikusan fejlődő tanulóknak is.
A szakértők szerint ez a társadalom hozzáállásán is múlik: a gyerekek szinte észre sem veszik, ha valaki „furcsa”, de ha mégis, maguktól nem előítéletesek. Ezt a felnőttektől tanulják el, épp ezért sok múlik a tanárok és a szülők hozzáállásán. Az inkluzív oktatás előnye, hogy már az iskolások is megértik, hogy nem mindenki egyforma, mindenki másban jó, mindenki más képességekkel rendelkezik, adott esetben másképp is gondolkodik.
Az inklúzióban az autonóm pedagógusok jobbak: azok a tanárok, akik a Nemzeti Alaptanterven igyekeznek végigrohanni, gyakran a többségi tipikus fejlődésű gyerekek igényeit sem tudják figyelembe venni, nemhogy a sajátos igényeket.
A szakértők egy másik fontos témára is felhívták a figyelmet: ahol SNI gyerek van, sokszor a szülők is többet aggódnak, de ott is előfordulhatnak, ahol a gyerek fejlődése teljesen tipikus. Előfordul, hogy az aggódó felnőttek szinte autistaként kezelik a gyereküket, akik később úgy is viselkednek, és az érzelmi és szociális képességeik nem fejlődnek a kortársaikhoz hasonló tempóban. A szakértők ilyenkor meg tudják állapítani, hogy csak tünetekről és viselkedési problémákról van szó, de ha a gyerek nem jut el időben szakemberhez, elmélyülnek a lemaradások.