Elmész a könyvtárba, hogy végre nyugis helyen, csendben tanulhass... aztán rájössz, hogy a könyvtárra lassan kiakaszthatják a "megtelt" táblát, minden asztalnál, széken, sarokban ül valaki.
Ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy kitakarítsd a kolis/otthoni szobádat, hogy kidobd a nem használt ruhadarabokat, füzeteket és egyebeket, hogy kisúrold a kádat és a mosdót. Bármilyen feladatot elvállalsz, csak tanulni ne kelljen.
Minden vizsgaidőszakban legalább egyszer összefutsz "nemtanultamsemmit" Gizivel/Bélával, aki a vizsga előtt százszor elmondja, hogy nem tud semmit, aztán - valami csoda - mégis csillagos ötöst szerez.
Aztán persze összefutsz az örök egyetemistával is, aki tényleg nem tanult semmit, ellenben nagyon otthonosan érzi magát az egyetemen - már hat/hét/nyolc éve...
Amikor megkapod a tesztet, hirtelen elsötétül előtted a világ. Nemhogy a választ nem tudod, a kérdést sem érted. Csak az vigasztal, hogy a többiek körülötted ugyanolyan tanácstalanul bámulnak maguk elé, mint te.
Rosszul érzed magad a kávétól. Túl sokat ittál belőle (éljen az éjszakai tanulás), és már az illatától is hányingert kapsz.
Már előre szomorú vagy a karácsony/szilveszter miatt, mert az egyik prof - mint minden évben - már megint lehetetlen időpontra tette a vizsgát, így aztán kénytelen vagy tanulni, amíg a többiek ünnepelnek, buliznak, pihennek.
Az egyetem három/öt éve alatt legalább egyszer "szerencséd" van vizsgázni olyan oktatónál, aki az ajánlott (!!!) irodalomból kérdez. És amikor nem tudsz válaszolni a kérdésre, lazán beírja az egyest.
És persze legalább egy olyan vizsgád van, amely előtt elgondolkodsz azon: érdemes volt egyáltalán egyetemre menni és pont ezt a szakot választani?
Amikor már végképp kikészülsz a kevés alvástól, a kemény vizsgáktól, végigsétálsz az egyetem folyosóján, megnézed a szembejövők arcát, és ráébredsz: a többiek ugyanolyan rosszul érzik magukat, mint te.
Tíz dolog, amit csak azok értenek, akik (voltak) kollégisták
