Nyolc év után köszön le a rektori posztjáról. Mi kell ahhoz, hogy valaki egy egyetem élére kerüljön és a rektora legyen. Ön hogyan jutott el idáig?

Heidrich Balázs: A szüleim mindketten egyetemi emberek voltak a Miskolci Egyetemen, ezért már nagyon korán, 3-4 éves koromtól tudtam, hogy mi az az egyetem. Talán éppen emiatt én homályosan értettem mit jelent rektornak lenni, bár sokáig csak annyit tudtam róla, hogy ez egy magas presztízsű, nagy felelősséggel járó pozíció.

Ennek egyébként nyilvánvalóan alapvető feltétele, hogy valaki egyetemi tanár legyen, és legyen valamilyen felsővezetői tapasztalata. Én is hat évet voltam előtte a Budapesti Gazdasági Egyetem Pénzügyi és Számviteli Karának a dékánja. Ez szerintem egyfajta hitelességet ad arról, hogy a rektorjelöltnek van már tapasztalata, tudja, hogy milyen vezetni, még ha kevesebb embert is.

Az egyetemi tanári végzettségen kívül milyen más szakmai feltételei vannak a rektori pozíciónak?

A legfontosabb szerintem, hogy amellett, hogy a saját szakterületén kiváló szakember legyen, egy rektorjelölt beszéljen idegen nyelveket, kiváltképp az angolt. Nyilván az is előny, ha sok más nyelven is tud, de ha angolul nem, akkor nem csak az angolszász világgal nem tud kommunikálni, hanem összességében a világgal, és így nem nagyon tudja képviselni az egyetemet.

Hogyan teltek a mindennapjai az elmúlt nyolc évben?

Egyetlen napom sem volt egyforma, aminek én kifejezetten örülök.

Az első perctől kezdve tudtam, hogy nem szeretnék beleesni egyfajta áldozati szerepbe, hogy úgy érezzem, elszakítottak a tudományos pályától azért, hogy egész nap adminisztratív feladatokat végezzek és egymást érjék a hosszúra nyúló találkozók.

Éppen ezért az időbeosztás és az idővel való gazdálkodás számomra nagyon fontos volt. Próbáltam mindig úgy beosztani az időmet, hogy amikorra megbeszéltük, akkor biztos, hogy ráérjek, és hogy én se használjam a szükségesnél hosszabban a kollégáim idejét.

Mindig is fontosnak tartottam, hogy a családom ne egy elhasznált emberrel találkozzon este és hétvégén. Ahhoz, hogy ez így legyen, fontos volt, hogy jusson idő a hobbikra az utazások, értekezletek és egyetemi órák mellett.

Így a végén talán már azt mondhatom, hogy ez sikerült, bár erről a feleségem kellene inkább megkérdezni.

Pedig ön mögött nem a legegyszerűbb nyolc év áll. Elég, ha csak a koronavírus-járványra gondolunk, vagy a modellváltásra.

Minden vezető úgy gondolja, hogy akkor, amikor ő volt vezető, akkor óriási kihívások és változások voltak, de az elmúlt időszak tényleg páratlan volt. Itt a BGE-n például az elmúlt nyolc évben volt kancellári rendszer, modellváltás, és persze a Covid, ami mindenki számára egy új, kihívásokkal teli helyzet volt.

Jó érzéssel tudom azt mondani, hogy ezekből sikeresen jöttünk ki, és ezt nem csak én gondolom így, hanem a vezetés többi tagja is. A Covid például kifejezetten összekovácsolta a BGE közösségét.

Tényleg?

Sokkal szorosabb lett szerintem a kapcsolat a hallgatókkal. Mindenkit sokkolt az a helyzet, sokan megijedve, kiszolgáltatva érezték magukat. Talán éppen emiatt a hallgatók kifejezetten támogatóak voltak az esetleg technikailag kicsit eleinte alulképzettebb oktatók felé.

Mi az, amire rektorként a legbüszkébb az egyetem elmúlt nyolc évben nyújtott teljesítményéből?

Az egyik ilyen, hogy Egyetem lettünk. Nem csupán névleg, de tudományos szempontból, és a gondolkodásában is megért az intézmény arra, hogy egy egyébként nagyon jó minőségű főiskolából egyetemmé váljon, köszönhetően a remek szakembereknek és hallgatóknak.

Nagyon büszke vagyok a 2018-ban elindított Doktori Iskolánkra és arra is, hogy a minősített nemzetközi publikációk száma több mint hatszorosára nőtt 2016-hoz képest.  Az is eredmény, hogy ma már több mint 90 országból 1 300 nemzetközi hallgatót képzünk angol nyelven, ahogy az is, hogy piacvezetők vagyunk az üzleti képzések területén.

A közösségépítés terén nem olyan régen szervezeti kultúra projektünkkel Lövey Imre-díjat nyertünk, méghozzá úgy, hogy nemcsak egyetemekkel versenyeztünk, hanem magyar vállalatokkal és szervezetekkel is.

És persze nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a modellváltás után jelentős fizetésemelések történtek az elmúlt években, és szívesen jönnek hozzánk dolgozni az emberek. Gondolom a fent említett fejlesztések okán is lett vonzó munkahely a hazai felsőoktatásban a BGE.

A hallgatók körében is népszerűek, rendre a BGE karai vonzzák a legtöbb hallgatót a felsőoktatási felvételin. A rektori munkája mellett gyakran találkozik az egyetem hallgatóival?

Eszemben sem volt elhagyni a tanítást, hiszen így folyamatosan kapcsolatban vagyok a hallgatókkal, és szembesülök a legjobban én is azokkal a problémákkal, amikről esetleg a kollégáim beszélnek. Tanítok például szolgáltatásmenedzsmentet, családi vállalkozások vezetését és nemzetközi menedzsmentet és szervezeti kultúra kurzusaim is vannak.

Ha jól tudom, vendégprofesszorként tanít a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen és Franciaországban, Lille-ben is. Ilyenkor személyesen utazik el, vagy online tartja az óráit?

Személyesen! Ez az egyik leglényegesebb eleme. Egész más bemenni Franciaországban egy tanterembe, ahol 11-12 országból vannak a hallgatók. Azt a meccset meg kell nyerni azon a kurzuson, mert őket aztán nem érdekli, hogy mi a magyar hátterem. Jött nekik egy oktató, akinek az a feladata, hogy tanítson nekik valamit, lekösse őket, izgalmas legyen az órája.

Én pontosan azért szeretek külföldi egyetemekre járni, mert ott újra és újra csatába megy az ember, ahol be kell bizonyítsa, hogy valamit jól csinál, én pedig erre törekszem is. Megnyugodtam, mert legutóbb is megtapsoltak a lille-i kurzus végén.

Vannak olyan tapasztalatai, amiket külföldi intézményben szerzett meg, és átemelt a BGE működési rendszerébe?

Szerintem a magyar felsőoktatást akkor ismeri meg a legjobban az ember, ha időnként elmegy külföldre, hiszen akkor sokkal nagyobb rálátása van a dolgokra. Ha nagyon be van szippantva ebbe a szűkebb közegbe, akkor szerintem nem tud kívülről ránézni, márpedig egy rektor esetében, aki egy felsővezető, ez hiba.

Nem mellesleg pedig sokszor tudok azzal érvelni, hogy ha valamiről azt mondják, hogy azt lehetetlen csinálni, akkor rámutathatok arra, hogy de hát van két francia vagy épp egy holland egyetem, ahol már megcsinálták, úgyhogy érdemes nekünk is megpróbálni.

A tudományos és egyetemi munkája mellett újságírással is foglalkozik, egy rockzenei szaklapba ír. Vannak olyan pontok, ahol a tudomány és a rockzene fedi egymást, vagy ahol a tapasztalatait tudja hasznosítani?

Abszolút! A kollégáim a megmondói annak, hogy nálam mindig szól valamilyen zene az irodában is. Ott főleg háttér jazz. A beszédeimben, például a diplomaosztókon rendszeresen használok rock dal idézeteket, vagy hivatkozom rockzenészek és zenekarok karrierjére. A legutóbbi diplomaosztón például a U2 zenekar története szerepelt példaként.  

Most már egyébként nem úgy vagyok aktív rock újságíró, mint egyetemista koromban, amikor nagyon sokat írtam, lemezkritikákat, koncertbeszámolókat, interjúkat. Jelenleg már inkább hobbi újságíróként dolgozom a Rockinformnál határidők nélkül, és a cikkeimben általában rockzenészek életútjait, és személyes fejlődését mutatom be. Ez rengeteg forrás olvasást, kutató- és tudományos munkát igényel.

Interjúzott, vagy találkozott már valamelyik kedvencével?

A 40 éves szülinapomon pont a nagy kedvencemmel, Klaus Meinével, a Scorpions énekesével beszélgettem. De interjúztam már a KISS és az Iron Maiden zenekar tagjaival is, a magyarok esetében pedig az összes olyan klasszikussal, mint Zorán, Koncz Zsuzsa, Cseh Tamás, Katona Klári, Charlie, Cipő vagy Ákos.

Nagy élmény volt annak idején ezekkel az emberekkel beszélgetni.

Érdekes, hogy gyakran azt kerestem bennük, hogy vajon tényleg olyan jó emberek-e, mint amilyennek én gondolom őket a dalaik alapján.

Szerencsére ritkán csalódtam.

Említette, hogy a sport is elemi része a mindennapjainak, hiszen munka után edzésekre jár.

Azt szoktam mondani, hogy én nem lehettem volna rektor, ha nem sportolnék. Húsz évig versenyszerűen judóztam, ami egy nagyon kemény és tisztességes sport, de futottam maratonokat is, az elmúlt tíz évben pedig crossfit edzésekre járok. Valószínű innen ered az ambíció és a küzdeni akarás, amit én a sport által tanultam meg.

Az egyetemi vezetői rendszert is egy csapatként látom, aminek én vagyok az edzője. Figyelemmel kísérem, hogy melyik posztokon vagyunk rendben, és hogy motiváltak-e a játékosok, vagy sem.

Van olyan sportoló, aki igazán motiválja?

Igen. Többen is. De ha egy példát kellene mondani, akkor amikor nekem van szükségem motivációra, gyakran nézem meg a videót Hajtós Bertalan barcelonai döntőjéről.

Ő az 1992-es barcelonai olimpián az akkori japán világbajnokkal került szembe tízezer ember előtt, nem jó esélyekkel. Mégis ott állt egyenes gerinccel ez a fiatal, Miskolc környéki judós, és látszott rajta, hogy minden idegszálával győzni akar.

Ilyenkor arra gondolok, hogy ha Hajtós Berci nem volt megijedve egy olimpiai döntőben, amit ott tízezren, egyébként meg több millióan néztek, hát akkor én is szedjem össze magam...