Mihályi Marcell, 18 éves
„Az egyik szünetben felhívott Lili, és azt kérdezte, hogy megadhatja-e a nevemet és az elérhetőségemet a rendőrségen. Mondtam neki, hogy persze. Így lettem a Széll Kálmán téri csapat vezetője”
– meséli Mihály Marcell. A II. kerületi II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban végzős, a diákönkormányzat elnöke. Azt mondja, komoly szervezőmunka kellett ahhoz, hogy a két pesti diákcsapat mellett a budai oldalon is összejöjjön egy nagyobb csoport, amely átvonul március 16-án a Kossuth térre. „Nem nagyon ismerjük a többi iskola diákjait, ezért egy megoldás tűnt járhatónak: nyomtatunk szórólapokat, és azokat a sulik környékén osztogatjuk. Nagyon figyeltünk arra, hogy az iskolák területére ne lépjünk be, csak az utcán szórólapoztunk, mégis legalább két helyen kijött hozzánk az igazgató vagy más vezető, hogy menjünk el, ezt ne csináljuk” – teszi hozzá.
„Van egy-két tanárom, akinek láthatóan nem tetszett, amit csináltunk"
Kiss-Kuntler Árpád
A csapat más tagjaival ellentétben ő a tüntetés után kapott hideget, meleget is.
„Van egy-két tanárom, akinek láthatóan nem tetszett, amit csináltunk, és ez valószínűleg az érettségimen is meglátszik majd, de ha ezen múlik, hát legyen. Bár nem értem a hozzáállásukat: ők kacsalábon forgó palotában élnek? Az ő fizetésük nem alacsony?”
Persze bőven voltak pozitív visszajelzések is, több tanára kezet fogott vele, és azt mondta, nagyon szuper, amit tesznek értük.
A Kossuth téri tüntetés után egy héttel a Rákóczi-gimnáziumba érkezett előadást tartani Áder János leköszönő köztársasági elnök, akit az utcán kockás szalagokkal, a demonstrációról ismerős, tanárokat támogató molinóval vártak diákok – ebben ő is részt vett. „Azóta úgy megyek be a suliba, hogy simán el tudom képzelni, hogy valaki elkap a folyosón, és elmondja, milyen szörnyű dolgokat csinálok. És ugyanígy az is előfordulhat, hogy valaki arról áradozik, hogy milyen csodálatos, amit csináltunk” – teszi hozzá.
Néhány nap múlva érettségizik, pszichológia szakra készül. Pedig eredetileg más volt a terve: angol-francia szakos tanár szeretett volna lenni. „Ősszel négy-öt tanárral beszélgettem a terveimről. Azt mondták: higgyem el, nem ez az, amire vágyom. Elsősorban nem az anyagi dolgok miatt – egyébként akárhány tanárral beszéltem az akciósorozat idején, soha nem a fizetést emelték ki, hanem azt, hogy nem kapnak szabadságot a munkájukhoz. Hogy nincs lehetőségük dönteni arról, mit és hogyan tanítanak. A szabadság hiányzik” – mondja.
A Diákok a Tanárokért csoport többi tagjáról írt portrénkat itt olvashatjátok el:
