HVG: Milyennek ítéli "hétköznapi" biológiai ismereteinket?
M. O.: Hogy stílszerű legyek, valahol a béka feneke alatt rekedtünk. Kár szépítgetni: e tekintetben az analfabetizmus közelében állunk. Ősz hajú, remek történésztől hallottam: aki nem tudja felsorolni az aradi tizenhármakat, az nem érdemli meg, hogy magyar legyen. Szerettem volna visszakérdezni, ugyan mondjon négy olyan növényt, amely csak Magyarországon honos, vagy sorolja fel a nemzeti parkjainkat.
HVG: Mi a helyzet a gyerekekkel? Akik nem tudják kikerülni, hogy a kötelező tananyag áldásaként biológiai oktatásban is részesüljenek?
M. O.: Gyakorló pedagógus feleségem szerint a legtöbb gyerek semmit sem tud, sem biológiából, sem más tárgyakból. Vonatkozik ez azokra is, akik ötössel büszkélkedhetnek. Bemagolják az adott szöveget, visszaadják a dolgozatban, de egy perc múlva már nem is emlékeznek rá. Bár a gyerekeket alapvetően érdeklik az őket körülölelő világ megjelenési formái, de a papucsállatka anyagcseréje valahogy nincs a népszerűségi listák élén. Az emberi szervezethez köthető ismeretek megszerzése érdekében már nagyobb az aktivitásuk. A HIV-fertőzéssel vagy a prionokkal kapcsolatban rendkívüli érdeklődést tanúsítanak. Ez jó, de az a bökkenő, hogy ez csak elenyésző része az elsajátítandó tananyagnak, amely az alapoktól kezdve egymásra épül.
HVG: Korábban, az oktatási szigor idején jobb volt a helyzet?
M. O.: A gimnáziumokban aligha, de az egyetemeken igen. Amikor a biológus szakra jártam az ELTE-n, nagyjából harmincan fordultak meg az évfolyamunkon, és 1981-ben tizennyolcan végeztünk; ez kezelhető mennyiség. Napjainkban kétszáz körüli gyerek jár a biológus szakra, de alig több tanár jut rájuk, mint akkoriban, s ez kezelhetetlen arány. A legtöbbjük nem tanul semmit, vagy elenyészően keveset; egy részük meg van sértődve, mert nem vették fel az orvosira, s ezért ott tart, ahol tart, és általában véve semmi sem érdekli.
HVG: Világviszonylatban erősségünknek számít a bogarászás?
M. O.: Egy olyan gyűjtemény vezetője vagyok, amely nagyjából 3 millió felszúrt bogárpéldányból áll. Ezt a garnitúrát Európában az öt legjobb között tartják számon. Minden jelentősebb bogárgyűjtemény valamelyik bogárcsoport terén kiemelkedő, a miénk a gyászbogarakat illetően: népes családot alkotnak, 18 ezer leírt fajjal. Különböző kultúrtörténeti okokból ez lett az erősségünk. Jönnek Ausztráliából, Japánból, Amerikából is, hogy a saját szemükkel láthassák a gyűjteményünket. A legegyszerűbb esetben jön valaki külföldről egy doboznyi gyászbogárral a hóna alatt, amelyekről nem tudja, hogy micsodák. És akkor itt, a hiteles összehasonlító anyag birtokában "igazságot teszünk".
HVG: Az eszmein túl, anyagi értékük is van a bogaraknak?
M. O.: Még rovarbörzéket is tartanak, amelyek közül a prágai a leghíresebb, évente kétszer rendezik meg. Eleven bogarak számára ugyan tiltott a határátlépés, de felszúrtak és csomagoltak egyaránt "versenybe szállhatnak". Súlyos eurókért sok mindent be lehet ott szerezni. Kelt már el több ezer euróért is bogár, mert megszállott emberek mindenütt akadnak. A szarvasbogarak például nagy kultusznak örvendenek Japánban, s ott rettenetes pénzeket adnak egy-egy jól fejlett példányért. A csúcs 100 ezer euró közelében volt. Ennyit a múzeumok nem képesek elherdálni, ez a magángyűjtők buzgalmára jellemző. Ha egy múzeum ilyenhez jut, ki sem állítja, hanem bezárja a szekrénybe, nehogy baja essen. Aztán persze lehet kiállításokon hivalkodni vele, de a cél az, hogy ne érje fény, s ne találja meg a múzeumbogár. Ami megrágja és porrá őrli a gyűjteményi példányokat.
HVG: Mit tapasztal, amikor a múzeumba betóduló gyerekekkel kerül kapcsolatba?
M. O.: Kollégáim egybehangzó véleménye is: a többségük fejében se kép, se hang. Egyik közvetlen munkatársam olyan alkalmakkor találkozik a gyerekekkel és szüleikkel, amikor a kiállítási terünkben kiraknak egy mikroszkópot, közszemlére teszik a rovardobozokat, meg lehet nézni a példányokat közelről is, és kérdésekkel lehet előrukkolni. A legtöbben kérdezni sem tudnak, vagy súlyos ismerethiányra utaló kijelentések hangzanak el. Kollégám ilyenkor bogarakkal barátkoztatja a gyerekeket; ezek arról ismeretesek, hogy hat lábuk van és kemény szárnyfedőjük. Ezek után felveti valaki, van-e köztük pók. Szerintem az alapműveltséghez tartozik: a pók nem bogár, nem rovar, a pók az pók. Megjegyzem, a városi gyerekek több érdeklődést mutatnak. Tévképzet, hogy mivel a falusi gyerekek a természetben cseperednek fel, ismerik csínját-bínját. Az ottani gyerekek iszonyúan szeretnének városiak lenni, s utálják az egész vidéket a lóval, a szénával, a réttel, a békákkal és a rovarokkal együtt.
HVG: Zörgeti-e a múzeum kapuját az utánpótlás?
M. O.: Jönnének, de nincs állás. Ha betoppanna hozzánk egy zseniális bogarász, nem tudnánk elhelyezni. A biológus végzettségűek közül sokan külföldre mennek, és többé nem látjuk őket; a lányok jelentős részének pedig valamilyen adminisztratív jellegű, nemegyszer titkárnői állás jut. Ezért kár öt évig szenvedni az egyetemen.
HVG: Mitől változhatna a helyzet?
M. O.: Nem tudom kiokoskodni, világszinten is ez a jellemző. Sok országban a természettudományos kiállítások felfutását tapasztalhattuk, egyszerűen azért, mert szakítottak a régi hagyománnyal, hogy a természettudományi múzeum az kitömött állat, poros tárló, és szúrós szemű idős néni az ajtó mellett. A mostani kiállításokra a nyüzsgő termek jellemzőek, ahol interaktív játékok, cserélődő, látványos vándorkiállítások kápráztatják el a látogatókat. A porlepte csendnek befellegzett. Sok mai kiállítás szenzációhajhász, amit egyáltalán nem ítélek el, de az általános műveltséget alig-alig növelik. De hát az orvos sem hagy fel a gyógyítással, noha tudja, hogy előbb-utóbb minden ember meghal.
KURCZ BÉLA
forrás: HVG
