Pedagógusok TÉR-értékelése: „Ahogy most van, az csak arra jó, hogy a tanárok sérüljenek”
Sok iskolában már nem nagyon foglalkoznak a pedagógusok TÉR-értékelésével, de még mindig akadnak olyan intézmények, ahol még mindig komolyan veszik.
A TÁP Színház 2005 novemberében indította el a TÁP VARIETÉ, Színház és Performance elnevezésű előadássorozatát Minden Rossz Varieté címmel a fővárosi Süss Fel Nap klubban. Az előadások a méltatlanul elfeledett századfordulós varieték világát idézik. A 25-30 ismert vagy kevésbé ismert színészt felvonultató varieté állandó telt házak előtt kelti életre (a legkülönbözőbb helyszíneken) a méltatlanul elfeledett műfajt, amelyben egyszerre jelenik meg a magas művészet és az alternatív kultúra.
A „Rossz színház” - melynek megvalósítására ezen előadások kísérletet tesznek - alapvető lényege, hogy szembeszáll az aktuális trendekkel és formabontó színházi megoldásokkal kísérletezik. Egyik legfontosabb törekvése a „jónak lenni” szorongásának feloldása, amit leginkább felszabadult, ihletett, improvizatív játékkal tud elérni, amely egyúttal mélyíti a színészek mesterségbeli tudását, gazdagítja művészi kifejező-eszközeiket. A szereplők - színészek, táncosok, zenészek - mindig az adott, egyszeri produkcióhoz csatlakoznak, ugyanakkor sokan közülük rendszeres visszatérők.A TÁP Színház előadásai a technikára épülnek - számítógépek, video-kivetítők, diavetítők, és a hangtechnika adják meg a formai keretet. Ezzel párhuzamosan a társulat kísérletet tesz az új zenei műfajok felemelésére, a komputerizált világ, mint a modern művészet szerves eszközének népszerűsítésére is.
„Nem másokon gúnyolódnak. Önmagukat teszik (virtuózan) nevetségessé. Vállalják komolykodásuk, előadói fontoskodásuk kínosságát. Megmutatják, mennyi alanyi nekifohászkodást igényel a rossz színház. Milyen mélyről fakad a tehetségtelenség és az alkalmatlanok szerepvállalása. Bölcseleti alapon hülyülnek. Elvből tiszteletlenek. Rendes, fölkészült anarchisták.” /Molnár Gál Péter/
A Minden Rossz Varieté 2006-ban elnyerte Szegeden a XII. Alternatív Színházi Szemlén a legjobb előadásnak járó fődíjat.
Rendező: Vajdai VilmosKözreműködnek: a Táp Színház régi és új tagjai. Fotós: Lehotka Judit ZolkaTámogató: szinhaz.hu„A TÁP gyakorlatilag mindent felhasznál, ami a keze ügyébe kerül. Éppen ez a nyitottság, fiatalosság teszi élővé, elevenné az előadásaikat. Sokan beszélnek mostanában arról, hogy le kellene bontani a színész és a néző közötti falat, közvetlenné, kommunikatívvá tenni a két fél viszonyát - de a gyakorlat azt mutatja, az ilyen kísérletek általában kínosra sikerednek, és feszengést keltenek a közönség soraiban. A színpad és a publikum közti határ felszámolásának szempontjából is nagy teljesítmény a TÁP „repertoárdarabja", a címében is említett műfaj hagyományait felelevenítő Minden Rossz Varieté. (…) Ami pedig Vajdai társulatát illeti, talán az a legfontosabb, hogy jó látni: létezik ma Magyarországon (nem is) egy kritikus szemléletű, színházi-értelmiségi szabadcsapat, amely következetes, megalkuvást nem ismerő munkáival láthatóan megtalálta lelkes, értő, saját közönségét, s amely ráadásul igazi közösséget tud teremteni publikumával. (Természetesen és szerencsére nem a TÁP az egyetlen ilyen csapat hazánkban, bár azt is meg kell említeni, hogy nincs túl sok ehhez hasonló.) Márpedig, hogy egy nagy közhellyel zárjam soraimat, a kreatív együttgondolkodás és a közösségteremtés az egyik legnagyobb érték, amit színház létrehozhat.” /Darvasi Ferenc, Criticai Lapok, 2007 március/„Ha nem tudnám, milyen a magyar színház, őket nézve fogalmat alkothatnék róla. Minthogy a TÁP Színház: ellenkultúra. Nem tekintélyes, drága színházépületekben, hanem kis helyeken, kocsmákban, foglalt házakban „nyilvánul meg". Nem az úgynevezett színházba járó közönségnek, hanem isten és a színház elkódorgott bárányainak, akit valahogy vissza kéne (lehetne és kellene) terelni a nagyszínházakba is, ha azok olyanok lennének. (…) Több mint három órányi varieté. És megint tudom, hogy miért járunk színházba: jó színészeket nézni és nevetni. A színház cirkusz és vásári komédia. Visszatért ősi önmagához. Félkörben ülnek, a mutatványos belép a tér közepére, lejátssza a számát, lemegy. Olykor a színészek is dőlnek a nevetéstől, nyilván most látják egymást először. Aztán átverik a játékmestert, Vajdait is: az est visszatérő jelenetébe, egy szappanopera-paródiába egyszerűen nem állnak be. Mi ebben a vicces? Az eleven, megunhatatlan (színházi) élet.” /Tompa Andrea, 2007. március, Színház/
