Vélemények a tandíjról II. - Magyar Bálint

Naivan azt remélem, hogy legalább a felsőoktatás világát érintő alapkérdésekben el lehet kerülni az érthetetlenségig leegyszerűsítő megközelítéseket, és gondolkodó értelmiségi módjára közösen át lehet tekinteni egy-egy intézkedés vagy reformelem értelmét, szükségességét. A tandíj - vagy ha úgy tetszik fejlesztési részhozzájárulás - ügyében is kiemelten fontos lenne, hogy az ellenzék által emlegetett rosszindulat, népnyúzás, kártékonyság helyett számba vegyük a valós indokokat.

A tandíj vitája valójában a felsőoktatás versenyképességéről szól.

Szeretünk büszkén hivatkozni az oktatási rendszer eredményeire egy-egy tudományos teljesítmény elismerésekor, de a valóságban inkább egyének, semmint az intézmények sikeréről van szó. Nincs magyar egyetem a TOP 500 között, elvétve találkozhatnak a hallgatók a legkorszerűbb technológiákkal a gyakorlati képzésben, és a "tudomány fellegvára" életérzés helyett inkább a "lepukkant szocreál" miliővel találkozhatott egy-egy átlagos magyar hallgató. Pedig a magyar állam nem költ arányaiban kevesebbet a felsőoktatásra, mint az európai unió többi országának kormányai. A GDP-hez viszonyítva mindenütt 0,8-1,2 % közötti a közpénzek aránya, hazánkban, 2006-ban, 0,95 % volt. A felsőoktatás színvonalának fejlődéséhez nélkülözhetetlen, hogy bővüljenek a pénzügyi források, amiből meg lehet építeni a korszerű laboratóriumot, amiből meg lehet fizetni a legkiválóbb oktatót, és persze amiből magas színvonalú szolgáltatásokat lehet működtetni. Az Európai Unió oktatási minisztereivel ezért is köteleztük el magukat néhány éve arra, hogy a felsőoktatásra fordított források mértékét a GDP 2 %-ára növeljük az elkövetkező évtizedben. Természetesen azzal a tudattal, hogy ez nem az állami ráfordítások növelését, hanem a magánszektorból érkező bevételek növelését jelenti. Márpedig ez csak két helyről érkezhet; egyrészt az intézmények vállalkozási tevékenységéből, másrészt pedig a hallgatók képzési hozzájárulásából. Nem azért kell tehát tandíjat fizetni, mert az állam ki akar vonulni a finanszírozásból (jelenleg éppen hogy növeli azt), hanem azért mert a versenyképes tudás megszerzéséhez, versenyképes, modern intézmények és képzések szükségesek. A tandíjjal nem a kormányt, nem az adófizetőket, hanem azt az intézményt finanszírozzuk, amelytől a minőségi képzést várjuk el.

A tandíj vitája valójában a hallgatók nagykorúsításáról szól.

Amíg mindent az állam fizet, addig a hallgató nem követel és nincs érzelmi alapja a számonkérésre. Az intézmény kegyet gyakorol a hallgatóval; felvette, tanítja és ha jól viselkedik még egy kétséges értékű papírt is ad neki a végén. A hallgató nem ugrál, ha elmarad az órája, ha felkészületlen a tanár, ha koszos a folyosó, vagy ha nem fér be a terembe, hiszen örülnie kell annak, hogy az állam kifizeti helyette a képzést. Ki nem mondott titkos szövetségben haladnak kéz a kézben, az intézmény a normatíva, a hallgató pedig a papír megszerzése érdekében. A megrendelő-szolgáltató viszony az állam és az iskola között működhetne legfeljebb, ha az államnak lenne kapacitása vagy lehetősége a számonkérésre (nincs neki). Ha lesz tandíj, és a hallgató maga is hozzájárul a képzés költségeihez, akkor a hiányolt megrendelő-szolgáltató viszony áttevődik az intézmény és a hallgató közé. A diákot érdekelni fogja, hogy a diploma, amiért fizet, az jó állásra legyen konvertálható, azaz hogy a felkészült oktató átadja neki a korszerű tudást, természetesen tanulásra alkalmas környezetben. A diák joggal várhatja majd el, hogy a TO-s néni legyen kedves, hogy a folyosó legyen tiszta, hogy a teremben legyen ülőhelye, és hogy a tanár felkészülten menjen be az órájára.

A tandíj vitája valójában a társadalmi igazságosságról szól.

A felsőfokú képzés társadalmi és egyéni hasznot hajtó befektetés. Egy diplomás férfi két és félszeresét keresi egy érettségizettnek, 16 évvel hosszabb életre számíthat és harmadakkora esélye van a munkanélküliségre mint a pusztán általános iskolát végzettnek. Az egyéni haszon mellett természetesen több adót fizet, magasabb hozzáadott értékű munkavégzésre képes és kevesebbe kerül az egészségbiztosítási pénztárnak is. Mindezek tudatában, vajon tényleg egyet lehet érteni azzal, hogy az adófizetők finanszírozzák teljes egészében a fent részletezetteknél lényegesen több elemből álló egyéni befektetést? Különösen akkor, amikor egy teljes korosztály 35-40 %-áról van szó évenként? Tényleg ifjúság-, és társadalomellenes lépés azt kívánni, hogy a hallgató a képzési költségek kevesebb, mint harmadát (átlagban 28 %) vállalja fel?

A magyar felsőoktatás versenyképessége, az oktatás minőségének javítása és a társadalmi igazságosság érdekében igenis szükség van a képzési költségek megosztására az állam és a hallgatók között. Amit azonban minden körülmények között szem előtt kellene tartani, hogy:

1. A tandíj legyen igazságos, azaz tükrözze a képzési költségekben és a végzettséggel várható jövedelemben meglévő eltéréseket. A jelenlegi rendszer e téren hagy kívánnivalót maga után, hiszen egységesen 105.000, illetve 150.000 Ft-ot kell fizetni.

2. A tandíj teljesítse be küldetését, azaz érdemi bevételt teremtsen az intézmények fejlesztéséhez. A jelenlegi rendszer e téren sem tökéletes, hiszen a teljes felsőoktatásra fordított állami kiadás 5 %-át teszi ki.

3. A tandíj ne növelje az esélykülönbségeket, azaz egyetlen tehetséges, ámde szegény gyereket se tartson távol a felsőoktatástól. A jelenlegi rendszer e téren megfelelő. A hallgatói juttatásokat jelentősen megnöveltük 2002 óta. Egy jól tanuló hallgató - diákhitel nélkül - vagy egy szociálisan rászoruló hallgató a minimálbérnek megfelelő támogatásra számíthat az intézménytől. És akkor még nem vettük számításba a diákhitelt, a diákmunka-lehetőségeket, a szülői támogatásokat, a természetbeni juttatásokat, valamint azt a tényt, hogy a legjobban teljesítő 15 %-nyi hallgató mentesül a tandíjfizetési kötelezettség alól. Ráadásul a tandíj összegének 50 %-a tanulmányi ösztöníjakra fordítandó.

Megítélésem szerint az utolsó szempontra kiemelt figyelmet kell szentelnünk, ezért is javasoltam, hogy a diákhitel legmagasabb felvehető összeghatárát a 2008/2009-es tanévtől emeljük meg oly módon, hogy az államilag finanszírozott alapképzésben 30.000 Ft helyett 40.000 Ft, az államilag finanszírozott mesterképzésben 45.000 Ft, a költségtérítéses alapképzésben 40.000 Ft helyett 50.000 Ft, és a költségtérítéses mesterképzésben 55.000 Ft legyen a legmagasabb igényelhető havi összeg.