Az őskori kultúrákban is törvényszerű volt, hogy számokkal írják le, hogy például állatokból vagy más élelemből mennyi áll rendelkezésre. Kezdetben minden egyes állatot egy kővel, pálcával, vagy barlangfalra húzott vonallal jelöltek, azonban a kultúra fejlődésével egyre hatékonyabbak lettek, így több dolgot is kellett számon tartani, ez pedig nem volt tartható kövek halmozásával.

Ekkor kezdtek új jelöléseket kidolgozni a különböző értékek jelölésére, például az 5-höz is egy jelölést dolgoztak ki (ahány ujjunk van a kezünkön), majd ennek összeadásával írták le a mennyiségeket. Azonban a klasszikus helyiérték használata az ókorig, egyesek szerint a középkorig nem jelent meg Európában, így nagyjából úgy néztek ki a számsorok: 5+5+5+5+5 (=20).

A római számoknál már megvolt a nagyobb értékű számjelölések rendje, de még nem lehet beszélni a ma ismert helyiértékről, például a CCCLVIII (358) leírására is 8 jelet kellet felhasználni. A helyiérték egy szükségszerűség volt, melyet mi sem bizonyít jobban, hogy a babilóniai, a kínai és az azték kultúra is egymástól függetlenül találta fel a használatát, egy szám innentől a pozíciójának megfelelő többszörös értéket képviselte.

A VIII. században Indiában dolgozták ki a 10 különböző jelen alapuló tízes számrendszert, mely a középkorban fokozatosan terjedt el Európában arab és perzsa közvetítéssel. A jelek innentől a 10 különböző többszöröseit jelölték, de legnagyobb vívmánya az arabok által bevezetett 0 használata volt, mely alkalmas volt a bizonyos helyiértékeken megjelenő hiány jelölésére.

További részletek az alábbi videóban, a felirat bekapcsolása javasolt.