Néhány hete hirdettük meg azt a versenyt, ahol magyar hallgatók fotóira szavazhattatok, és összesen nyolc egyetemista Amerikában készült képe közül választhattátok ki a szerintetek legjobbat. Volt fotó az Antilop-kanyonból és a Brooklyn hídról is, a versenyt végül Kalifornia egyik sivatagos országútján készült csoportkép nyerte. Sós Viktória, az Eötvös Loránd Tudományegyetem harmadéves biológia szakos hallgatója három barátjával szerepel a képen a Death Valley felé vezető úton. A fotó végül 3400 szavazattal nyerte meg a versenyt.

„Jó ideje úton voltunk, amikor észrevettük, hogy már vagy egy órája nem is láttunk másik autót. Ezért gondoltuk félreállunk, és csináltunk pár képet. Én mezítláb vagyok rajta, mert úgy vezettem az autót, és mivel az országút túl forró volt, leültem, és csatlakoztak a többiek is” – így született meg a nyertes fotó.

eduline: Mi az, amit mindenképpen magaddal viszel ebből az időszakról? Mi volt a legjobb élményed?

Viki: Amellett, hogy nagyon sokat tanultam másoktól, közben magamról is. Azt kell mondanom, minden napra jutott valami „legjobb élmény”. New Yorkba például, amikor odaértünk és legelőször sétálhattam az utcákon, tíz napig megállás nélkül csak mosolyogtam. San Franciscóba egy nappal korábban érkeztem, mint mindenki más, és megmaradt az a pillanat, amikor várok a buszmegállóban, míg a többiek megérkeznek. És azok a percek is a roadtrip alatt, amikor mindenki énekelt a kocsiban két héten át. Vagy Las Vegasban, amikor egy luxushotelben a medence partján pihentük úgy, hogy egy nappal azelőtt még hatan aludtunk egy szobában két ágyon. A Grand Canyonnál, mikor kimásztunk egy sziklára és végignéztük a naplementét, és Los Angelesben, amikor utolsó este együtt főztük meg a paradicsomos húsgombócot, amit annyira imádtam – ezek mind a legjobb élményeim közé tartoznak. A táborról egyébként talán a legjobb és legszomorúbb élményem az volt, amikor elköszöntünk egymástól a többiekkel: mindenki sírt, és én ott jöttem rá igazán, hogy mennyire csodás is volt ez a tíz hét, és milyen sok fantasztikus emberrel találkoztam.

eduline: Hogyan nézett ki maga a tábor? Mit dolgoztál?

Viki: Vermont államban, Colchesterben voltam tíz hétig, ahol a Brown Ledge Campben dolgoztam. Itt a táborozók 10-17 éves lányok, akik minden évben 4-8 hetet tölthetnek csodás erdei környezetben, mi magunk is faházakban laktunk. Én camp consulorként voltam jelen, kajak-kenut oktattam nyolc héten keresztül, illetve amikor szükség volt rám, életmentőként is besegítettem.

Reggelente dudaszóra volt az ébresztő 7:10-kor, majd reggeli és szabadfoglalkozás után nyitott a stég és kezdődött a munka, jöttek a gyerekek és oktattuk őket. Minden szombat este színház volt, ahol a főszerepeket is a gyerekek játszották. Ezek nagyon jó esték voltak, legtöbbször csodás darabokat csináltak, mindig komolyan is vették a feladatot. A vasárnap esték pedig a „Ledger”-ről szóltak, ami egy tehetségkutató est volt. Talán ezeket vártam mindig a legjobban, mert nagyon vicces produkciókat adtak elő a gyerekek és a consulorok is.

eduline: Voltak kifejezetten tábori szabályok?

Viki: Ezekben a táborokban a gyerekeknek nincs kifejezetten napirendjük, nincs meghatározva mikor, hova menjenek, és mit csináljanak, így tényleg azt csinálhatják egész nyáron, amit szeretnének. Ebből kifolyólag azonban sokkal nehezebb volt megoldani azt, hogy ténylegesen tudjunk a gyerekre figyelni, mindenki megvan-e, mindenki jól érzi-e magát. Az étkezések és az esti consulor time (az az idő, amikor minden camp consulor a „saját táborozóival” tölt meghatározott időt) éppen ezért is kiemelten fontosak voltak.

Érdekesség, hogy míg a gyerekekkel foglalkoztunk nem lehetett használni a telefont, sőt a gyerekek nem is tudták, hogy egyáltalán van nálunk telefon. Ugyanis tőlük, mikor megérkeztek a táborba, elvették a mobilokat, és csak a tábor utolsó napján adták nekik vissza. Hát nem fantasztikus, hogy a modern világból kiszakadhat a gyerek és tényleg gyerek lehet egy egész nyáron át? 

eduline: Könnyedén meg tudtad magad értetni? Mennyi idő kellett, míg belerázódtál úgy igazán?

Viki: Szerencsére pár hét alatt sikerült teljesen belerázódnom, ez annyira jól sikerült, hogy már angolul álmodtam, sőt van, hogy még ma is előfordul. Mióta hazajöttem, azóta szinte minden filmet angolul nézek, mert hiányzik a nyelv napi szintű használata. Napról napra fejlődött a nyelvi tudásom, a szókincsem bővült, rengeteg kifejezést tanultam meg. Úgy gondolom, angolul igazán csak angol nyelvi környezetben lehet megtanulni. Bár a tábor előtt is már elég jól beszéltem a nyelvet, az elején azért előfordult, hogy nem tudtam minden helyzetben kifejezni magam, de türelmesek voltak velem mindig, segítettek megtalálni a szavakat. Ha úgy volt, kijavítottak és elmondták, hogy ők hogyan használják adott kifejezést. Az egyik szobatársam egy német lány volt, akihez bármikor fordulhattam, ha valamit nem értettem. Sokszor nemcsak az angolban segített, hanem a kulturális különbségek áthidalásában is, mert ő már kiskora óta járt ki Amerikába. 

eduline: Mi volt ilyen különbség például, amit tapasztaltál?

Viki: Például az amerikaiaknál a „how are you” egyszerűen csak egy udvarias forma, ami köszönésként szolgál, ez először furcsa volt, de azóta akárhányszor angolul beszélek nekem is automatikusan jön. Vagy említhetném azt is, hogy a gyerekek teljesen más közegből jönnek, mint amihez mi (legalább is én) hozzá vagyok szokva. Szerintem a táborozók 70 százaléka New Yorkból jött, és annak is a jobbik részéről. Ami nekik sokszor természetes (például bejárónő, takarítónő, portás, babysitter), az nekem furcsa volt. Volt, akivel emiatt nehéz volt megértetni, hogy igen is ki kell takarítani a saját kabinját, nem fogja senki megcsinálni helyette, vagy éppen hogy, vannak szabályok, amiket igen is be kell tartani.

eduline: Volt olyan pont, amikor egyedül érezted magad és segítségre volt szükséged? Hogyan boldogultál?

Viki: Azt hiszem nem volt ilyen, egyszer sem éreztem magam egyedül vagy kiszolgáltatottnak, pedig a tábor felénél kórházba is kerültem, mert valamit összeszedtem. Többször vissza kellett mennem orvoshoz, de mindig elkísért valaki. Volt, hogy a tábor vezetője jött el velem és várt velem fél napokat csak azért, hogy ne legyek egyedül. Nagyon toleránsak voltak velem ebben az időszakban is, igyekeztek segíteni. 

Persze mindehhez az kellett szerintem, hogy nagyon könnyen és gyorsan sikerült beilleszkednem a közösségbe. Első perctől kezdve nagyon segítőkészek voltak velem, azonnal befogadtak. Egyedüli magyarként mentem ki a táborba úgy, hogy senkit sem ismertem, csak a tábor vezetőjével beszéltem, mielőtt kimentem. Amikor meglátott, már is egy nagy öleléssel fogadott - itt már tudtam, hogy nem lesz baj.

Konfliktusom sem volt senkivel sem, nagyon sok emberrel tartom azóta is a kapcsolatot. Van, akivel azóta már találkoztam Európában máshol, valamint jönnek többen is tavasszal Magyarországra, illetve jelenleg is tervben van, hogy többen együtt utazunk majd valahova az év során.

eduline: Hogyan tudtátok megoldani az utazást?

Viki: Szerencsés vagyok, mert nagyon sok szép helyre eljutottam, nagyjából négy hetet sikerült utazni a tábor után. A keleti parton, NYC-ben töltöttem el majdnem másfél hetet, ezen kívül Washington DC-ben jártam. A nyugati parton kocsit béreltünk hatan a táborból - két héttel azután, hogy elköszöntünk egymástól -, és két hét alatt bejártunk annyi helyet, amennyit csak lehetett. A Yosemti Nemzeti Parkon keresztül a Death Valley-n át jutottunk el Las Vegasba, majd a Grand Canyont is megnéztük, végül Las Vegasból Los Angeles felé vettük az irányt, ahol szétváltunk, én innen repültem haza. A Camp Leaders csapata a munka utáni utazásban is hatalmas segítséget tudott nyújtani. Miattuk sokkal olcsóbb volt a szállás vagy a kocsibérlés. Például a kocsin 200 dollárt spóroltunk, mert az egyik autóbérlő céggel szerződésben állnak. 

Ez a túra összesen 2000 mérföld volt, 2 államban jártunk, 3 nagyvárosban, 5 nemzeti parkban. Hegyekben és sivatagban is autóztunk. Nagyon remélem, egyszer sikerül majd újra eljutnom ezekre a helyekre, csak még több idő alatt. Az már biztos, a 2020-as nyaramat is Amerikában töltöm ugyanebben a táborban. Most Dél-Amerikát szeretném bejárni.

A cikk a Camp Leaders támogatásával jött létre, előállításában és szerkesztésében az eduline.hu szerkesztősége nem vett részt.