Eduline: Néhány hete feltöltött videója átlépte az ötvenezres nézettséget. Már régebb óta vlogol, de mi adta a löketet ahhoz, hogy ezt a videót elkészítse?

Tóth Tamás: Lassan egy éve annak, hogy videónaplót vezetek a YouTube-on. Különféle tartalmakkal jelentkezem hétről hétre mindazoknak, akik kíváncsiak rám. Ezek között szép számmal akadnak oktatási segédletek, érdekességek, de mint egy valamire való naplóban, időről időre mesélek magamról is. Ahogy egyre többen elkezdték követni a videóimat, úgy lettem magam is egyre nyitottabb a közösségi média felé. Az új év kezdete óta egyre több negatív érzésem támadt a mindennapi nehézségek miatt, s úgy éreztem, itt az ideje kibeszélnem magamból ezeket az érzéseket a követőimnek. A visszajelzésekből arra következtetek, hogy nem mondtam túlzottan nagy sületlenségeket.

E.: A videóban arról beszél, miért hagyná el a pedagóguspályát. Többek között az is elhangzik, hogy a tanárok "zsebpénzért" dolgoznak, így a megélhetésük is veszélyben van. Önmagában a magasabb fizetés megoldást jelentene a pedagógustársadalom problémáira?

T.T.: Úgy érzem, hogy a pedagógusokat érő nehézségek nagyon összetettek. Ahogyan minden ember más, úgy mindenkire más-más teher nehezedik. Az sem mindegy, hogy kinek mit jelent a magasabb fizetés. Én csak a magam nevében tudok beszélni, s nekem az a meggyőződésem, hogy a fizetések észszerűsítésére lenne szükség. Magam részéről nem gondolom reálisnak, hogy mondjuk háromszorosára emelkedjen a fizetésem.

Annak örülnék, ha annyit keresnék, amiből valamennyit félre lehetne tenni, hogy anyagilag biztonságban tudhassam a családomat.

E.: Azt, amivel a tanárok, tanítók szembesülnek – kiégés, komoly anyagi problémák – látják az iskolavezetők is? Naiv kérdés lehet, de tisztán látják a fenntartók, milyen körülmények között dolgoznak a tanárok? Mit tesznek és mit tehetnek az iskolák vezetői, akiknek a keze sok értelemben meg van kötve?

T.T.: Nem vagyok vezető, így ezt nem tudom megítélni. Azt azonban szeretném kifejezni, hogy egykori és a jelenlegi vezetőimet is mind nagyra becsülöm úgy emberként, mint kollégaként. A pedagógustársadalomban rengetegen vagyunk, és minden „tagnak” megvan a maga nehézsége. Ez alól úgy hiszem, a vezetők sem kivételek. Eddigi pályafutásom alatt iskolai és fenntartói szinten is csak a jószándékot tapasztaltam meg a vezetőimtől. A problémák gyökerét úgy hiszem, nem náluk kell keresni.

E.: A tanárhiány miatt előfordul, hogy egy-egy osztály évente új angol- vagy éppen matektanárt kap. Ezt nyilván a diákok is észreveszik, de abból éreznek-e valamit, hogy egyre kevésbé motiváltak a tanárok?

T.T.: Szintén csak magamról tudok beszélni. Komolyan odafigyelek arra, hogy a gyerekek ne érezzék az aktuális problémáimat. Úgy gondolom, hogy ha bármiféle nehézségem is van, rájuk ennek nem szabad negatívan hatnia.

Igen, sokszor elkeseredve és reményt vesztetten állok neki egy-egy napnak.

De amint átlépem a tanterem küszöbét, én vagyok a tanító bácsi, akinek kutyakötelessége a maximumot nyújtani az osztály számára. Komoly súlya van a tetteinknek, és egy gyermekhez sem szeretnék úgy szólni, ahogyan ő azt nem érdemli meg. Persze emberből vagyok, és attól, mert a problémáimat a munkaidőmben félreteszem, még megmaradnak és gyakran a magánéletemben jönnek elő a rosszul megválasztott mondatok, az indulatok. Ez az elején említett komplex problémáknak az egyik tünete, amit érzek a saját bőrömön, és tudom, megoldásra szorul.

E.: A tragikus fizetések mellett említi az általános tanárhiányt is. Ebből mit tapasztal a napi munkában?  Lehet számszerűsíteni, mennyit helyettesít egy héten?

T.T.: Nem helyettesítek extrémen sokat, a törvényben meghatározottak szerint helyettesítek. Ezirányú véleményemet azért fejeztem ki, mert sok olyan követőm van, akik nem pedagógusok. Szerettem volna felhívni a figyelmüket arra, hogy a sztereotípiákkal ellentétben nem lopjuk a napot, nincs üresjárat. De azt is szerettem volna világossá tenni, hogy a helyettesítés nem jár plusz fizetéssel. Vagy legalábbis az esetek többségében nem.

E.: Az általános tanárhiány egyik oka a nyugdíjba lépők és a pályaelhagyók magas száma, valamint az, hogy kevesebb a pályakezdő, mint a távozó. A videóban felteszi a kérdést, mi lesz, ha a legidősebbek nyugdíjba mennek. Ön szerint mi lesz?

T.T.: Ez az, ami az egyik legnagyobb félelmem. A magam öt évével még jócskán a pályám elején járok, ezért nem érzem magam meghatározó alaknak. A tapasztalt, régóta tanító kollégák azok, akik az alapját adják az oktatásnak. Nem csupán a saját feladataikat cipelik a hátukon, de a hozzám hasonló fiatal pedagógusoknak is rengeteget tanítanak. Úgy érzem, nélkülük elvész az egyensúly. Kevés esélyt látok arra, hogy fokozatosan adogatják majd át a stafétát. Inkább azt látom reálisnak, hogy egyszer csak rengetegen fognak hiányozni az intézményekből. Nekünk pedig még nem lesz annyi tapasztalat és bölcsesség a hátunk mögött, hogy azt átadjuk az újonnan érkezőknek.

Félek, a tanítás szakmaisága sokat fog sérülni a „régiek” nélkül.

E.: Gyakorló tanárként mit gondol, hogyan lehetne motiválni a tanári pályán gondolkozókat?

T.T.: Elsősorban a szakma fontosságának elismerésével. Annak elismerésével, hogy a dajkák, óvodapedagógusok, tanítók alapozzák meg minden gyermek iskolai életútját, hogy az őket tovább nevelő szakemberek - tanárok, gyógypedagógusok, sorolhatnám - munkájának gyümölcse a jövő összes tudósa, szakmunkása, minden felnőtt embere. Ilyen közmegítélés mellett tömegeknek válhatna újra vonzóvá a pedagógia. Ha mindemellett pedig a béreket is észszerűsítenék, az újonnan érkezők többségnek nem a munkája, hanem a hivatása lehetne a tanítás.

E.: Gondolkozott azon, hogy ha nem tanárként dolgozna, akkor mi lenne? Hol helyezkedhet el egy pályaelhagyó pedagógus?

T.T.: Sokat gondolkodtam rajta. A világjárvány miatt biztosan nem választanék olyan munkát, amivel a vírus miatt munka nélkül maradtak esélyeit rontanám.

Hogy mi lennék, ha nem tanítanék tovább? Egy tanító, aki feladta az álmait.

E.: A videóban elhangzik a költői kérdés: vajon az, aki 100-ig el tud számolni, a jövőben akár taníthat is? Úgy gondolja, erre felé haladunk? Képesítés nélküli pedagógusok felé?

T.T.: Én Szegeden végeztem a tanítóképzőt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy életem legmeghatározóbb évei voltak ezek. Sorra hullottak ki a csoporttársaink, mondván: „Azt nem tudtam, hogy ez ennyire nehéz.” Pedig az. Rengeteget kell tanulni lexikálisan is és emberileg is, mire valaki pedagógus lesz. Félek, ezt a tanulópénzt nem lehet megspórolni. Ha ezeket a lépcsőket bárki is kihagyja, nem pedagógus lesz, hanem tantermi felügyelő. Ég óvjon mindnyájunkat attól, hogy ez bekövetkezzen!

E.: Ahogy fogalmazott, ezt a szakmát belső indíttatásból választotta, és ez a körülmények ellenére sem változott. Mit gondol, elkerülhető egyáltalán a kiégés ekkora általános nyomás és napi teher alatt?

T.T.: Én szerencsés helyzetben vagyok, mert a menyasszonyom komolyan támogat a pályán maradásban. Ha ő nem segítene ki a mélyebb megrekedésekből, bizonyára könnyen kiégnék. Szerencsés vagyok, mert nekem van egy lelki támaszom. De mindazok, akik ezt nem mondhatják el magukról, könnyen kiéghetnek.

E.: Azt is mondta, ad a diákoknak és kap is tőlük. Ha választania kellene egy vagy több emléket, amire azt mondja, hogy "ezért megéri tanárnak lenni", mi lenne az?

T.T.: Az első élményeim, amelyeket tanítóként szereztem, mind nagyon meghatározóak számomra a mai napig. Pályám legelején egy szerb határ menti iskolában tanítottam, kislétszámú, többségében hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket. Ott tapasztaltam meg először, hogy valamit valóban én tanítottam meg. A napok óta tartó hosszadalmas, monoton betűvetés közben egyikőjük felkiáltott: „Le tudom írni a nevem!” Azt az örömet, amit akkor láttam, soha nem felejtem el. Ott, akkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy tanítani a legcsodálatosabb dolog a világon.