Falko Peschel a nyitott oktatási modelljében nagyon pontosan rámutat arra a váltásra, amelyre az iskolákban szükség van: a felülről jövő ellenőrzéstől el kell jutnunk az alulról jövő kísérésig. Ahogy azt az önálló tanulásról és a bemutató körről szóló írásomban Hannelore Zehnpfennig munkássága kapcsán bemutattam, az osztályteremben szükség van olyan bejáratott intézményekre, ahol a gyerekek megoszthatják egymással a munkájuk eredményeit.
A bemutató kör pontosan ilyen lehetőség. Amikor a gyerekek megmutatják a többieknek, amivel foglalkoztak, ami lázba hozta őket, vagy amiben elakadtak, az értékelés és a megbeszélés nem egy mesterséges, kikényszerített teszt formájában jelenik meg, hanem mint a közös munka teljesen természetes lezárása és folytatása. A beszélgetés magától értetődő módon fordul át a teljesítmény értelmezésébe és értékelésébe.
A tanár a háttérbe húzódik, a társak visszajeleznek
A bemutató körben a tanár jelenléte kulcsfontosságú, de nem mint mindentudó bíró, hanem mint mintaképző és példamutató szereplő. A tanár azzal mutat példát, hogyan lehet tisztelettel, odafordulással és értő módon viszonyulni a másik ember munkájához. Megtanítja a gyerekeknek a konstruktív kritika nyelvét: hogyan tegyenek fel kérdéseket az alkotónak ahelyett, hogy puszta ítéleteket mondanának. Ideális esetben a tanár utoljára szólal meg, vagy akár meg sem kell szólalnia minden egyes alkalommal. Ha a gyerekek megtanulják az odafigyelő értékelés kultúráját, a tanári minősítés állandó jelenléte feleslegessé válik, a visszajelzés szervesen áramlik a közösségben.
A gyerekek számára a társaik véleménye a legfontosabb. Egy olyan osztályban, ahol az emberi kapcsolatok alapja a kölcsönös tisztelet és a bizalom, az értékelés nem szül szorongást.
Még a jegyekkel vagy számokkal történő értékelés sem válik rombolóvá, ha az ebben a közegben történik:
- A gyerekek olyan társaktól kapják a visszajelzést, akiket ők maguk is megfigyelnek, értékelnek és elismernek.
- A nyitott osztályokban a bemutató kör végén maga az „alkotó” mondja el először, hogyan látja a saját teljesítményét, majd a társai fogalmaznak meg építő kritikát és javasolnak osztályzatot. Végül a közösség akár szavazhat is a felajánlott jegyről.
- Tapasztalatból tudjuk, hogy a gyerekek bámulatosan pontosan és reálisan mérik fel egymás és saját tudásukat, így a tanárnak az esetek túlnyomó többségében semmi oka felülbírálni a közösség döntését.
Nem a jegy maga a probléma, hanem az a hatalmi viszony, amiben a jegyet adják. Ha az értékelés a társak és a pedagógus közötti valódi, egymást segítő emberi kapcsolatokból fakad, a jegy elveszíti megbélyegző jellegét. Ahogy az Eduline-on korábban megjelent cikkemben is hangsúlyoztam, a tanulás kulcsa a metakogníció – az a képesség, hogy felismerjük saját tanulási folyamatainkat, erősségeinket és hiányosságainkat. A helyes értékelés ezt a metakognitív folyamatot szolgálja, erősíti. A hibák nem büntetési alapot jelentenek, hanem feltárják a gyerek aktuális gondolkodási szintjét.
A kérdés sosem az, hogy „hány pontot veszítettél”, hanem az: „Miért így csináltad? Mi volt a gondolatod mögötte?”
A hiba tehát fejlődési lehetőség. Nem a külső látszatot értékeljük: a fegyelmezett ücsörgés vagy a pedáns füzetkép nem tanulási siker. Az értékelésnek a gyerek tényleges fejlődéséből és egyéni képességeiből kell kiindulnia. A folyamatos, hívatlan korrigálás és pecsételés lerombolja a belső indíttatást. A pedagógus akkor adjon részletes támogatást vagy javítást, amikor a gyerek maga kéri – például amikor egy saját írást, előadást vagy számolást szeretne tökéletesíteni.
Értékelni tehát nem az ördögtől való. Az értékelés az életünk, a tanulásunk és az emberi kapcsolataink természetes velejárója. Egy demokratikus és nyitott osztályban az értékelés nem fegyver a tanár kezében, hanem a bemutató körök bizalmi légkörében zajló, egymást segítő, közös reflexió. A cél sosem a rangsorolás vagy a kontroll, hanem az, hogy mindenki előbbre jusson a saját útján.
Hagyományos osztályozás helyett tanulást segítő, fejlesztő szöveges értékelés – többek között ez is szerepel a Civil Közoktatási Platform (CKP) átfogó oktatásfejlesztési javaslatcsomagjában. A Nahalka István oktatáskutató által jegyzett stratégia szerint az osztályozás mára elveszítette eredeti funkcióját. Azonban a szülők nem feltétlen örülnek, ha az ötös helyett egy négy-öt mondatos szöveg szerepel a naplóban.
