Minden nap legalább három érettségivel kapcsolatos cikket látok. Akaratlanul is elolvasom alatta a kommenteket. Mit ne mondjak, kapunk hideget-meleget.

Főleg a nyugdíjas korosztálytól, akinek fogalma sincs az egészről, de azért kommentel valami bántót. Őszintén remélem, hogy jobban érzik magukat egy-egy ilyen felszólalástól - de nem is róluk akarok beszélni, egyszerűen csak úgy érzem, nem bírom tovább és le kell írnom, amit érzek.

Nagyon sokat beszélgetünk az érettségiről, sőt, nincs egy olyan beszélgetésem egyik barátommal sem, aminek ne az lenne a vége, hogy nem tudjuk, mi lesz velünk. Nem tudunk másról beszélni, mert teljesen kétségbe vagyunk esve és depressziósak vagyunk. Nincs segítségünk, magunkra maradtunk, mióta online oktatás van. Persze vannak óráink, de gondoljon már bele valaki végre, hogy ennek köze nincs a rendes tanításhoz. Hogy is lehetne? Csak hallgatjuk 45 percig azt, amit leír a tankönyv, mert online mást nem nagyon tudnak a tanárok átadni.

Mindenféle oldalakról próbálunk segítséghez jutni, próbálunk egymásnak magyarázni de az mégsem olyan. Tényleg nem érti ezt más csak az, aki keresztülmegy ezen.

Mi próbalunk kitartani mióta online oktatás van. Próbálunk minden tőlünk telhetőt megtenni és úgy felkészülni az érettségire, hogy sikeres vizsgáink legyenek majd, azonban úgy érezzük, hogy ez nem elég. Valóban nem elég, mert hiába akarok én készülni az érettségire, ha az időm még mindig azzal megy el, hogy házi feladatot írok. Olyan házikat, aminek semmi köze az érettségihez.

Nagyon sokan úgy érezzük, hogy nem kapjuk meg az iskolánktól, tanárainktól azt a segítséget, ami ebben a helyzetben elvárható lenne. Nem értjük, miért nem a vizsgával foglalkozunk. Miért van még hátra ilyenkor ennyi tananyag és felesleges dolog, amikor már régen gyakorolni kellene és semmi mással nem kellene foglalkozni. Abszolút nem értem, hogy mondjuk mi szükség van arra áprilisban, hogy tesire beadandót írjak. Igazából mindegy is mert megcsináljuk, úgysem tudunk mást csinálni.

Azonban a legnagyobb baj talán nem is ezzel van, mert ugye kötelességünk meg minden, csak abba legyen kedves belegondolni az a sok ember, hogy neki hogyan esne az a rosszindulatú komment? Ő mit érezne a mi helyünkben? Neki milyen lenne látni azt, ha a gyereke ezen menne most keresztül?

Elmondom én mit érzek, és szerintem nagyon sok idén érettségiző diáktársam tud azonosulni ezzel. Végtelenül nehéz helyzetben vagyunk mert egy olyan vizsgára készülünk mindenféle segítség nélkül, ami meghatározza az egész életünket.

Ez az a vizsaga, amin most minden múlik.

Alapvetően nehéz volt csak a sima sulis időszakot így átvészelni, nemhogy az ez idő alatt “megtanított” dolgokról most számot adjunk. Én, ha csak a érettségire gondolok sírógörcsöt kapok és remegek. Megvisel a bezártság, a bizonytalanság. Nehéz erről még csak beszélni is, talán már nem is mindig akarok, mert úgy érzem semmi értelme, hiszen úgysem értik meg.

Mindezek mellé kapjuk a sok negatívumot és bántó gondolatot. “Ezek már tanulni sem tudnak, nemhogy dolgozni, Nem lesz belőlük semmi, Nem értem mire fel akarnak könnyítést.” Felejtsük el a könnyítést, úgysem rajtunk múlik. Mindegy, hogy mi lenne reális vagy logikus.

Mi csak annyit kérünk, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Aki nem érintett a témában, ne szóljon hozzá akkor, ha csak valami becsmérlő dolgot tud mondani. Nekünk nehéz most ez és rossz, hogy az amúgy sem túl biztos lelki világunkat még ezzel is rombolják. Megértés. Ennyit szeretnénk.

- egy végzős lány"