Kihagyhatatlan játékok a városban: éjszakai fogócska és izgalmas krimik

Fazekas István

Fogócska az éjszakában

Bujkáltam a Blaha Lujza téri aluljáróban, sötét kapualjakba húzódtam be, félhomályos sikátorokban menekültem az ellenség elől – éjszaka, Budapesten. Nem valamelyik „zs” kategóriás horrorfilm forgatásán jártam, hanem a világ legnépszerűbb fogócskáján. „Bécsben játszottam ilyet először, 2009-ben éppen szilveszter éjszakájára szervezték a játékot, este 11-ig kergetőztünk a városban, utána pedig együtt ünnepeltük az új évet. Megkérdeztem, hogy Budapesten miért nincs ilyen, mire a főszervező testvére rávágta: hát csináld meg” – mondja Lehóczky Eszter, a budapesti Journey to the End of the Night főszervezője, azé a játéké, amely nyolc év alatt meghódította az európai és amerikai nagyvárosokat.

Pedig az alapötletet mindenki ismeri, ha máshonnan nem, leginkább az általános iskolai nagyszünetekről. A Journey to the End of the Night valójában egy hatalmas, felnőtteknek szóló fogócska: kék szalaggal a karomon a város bizonyos pontjain áthaladva el kellett érnem a starttól a célig, persze úgy, hogy közben ne kapjanak el a piros szalagot viselő fogók. A feladat nem könnyű, egy idő után mindenhol piros szalagosok hemzsegnek, akit ugyanis elkapnak, az fogóként folytatja tovább a játékot. A pályát körülbelül három-négy óra alatt lehet végigjárni (legyünk őszinték: végigfutni), autót, motort vagy kerékpárt nem lehet használni, a BKV-járatokat viszont igen.

Az első játékot 2006-ban, San Franciscóban szervezte meg egy civil szervezet – azt szerették volna, ha a város legalább egy éjszakára a hétköznapitól eltérő funkciót kap, ha a városlakók játéktérként tekintenek az egyébként mindennap használt épületekre, sikátorokra, aluljárókra. Az első fogócskára még csak kétszázan mentek el, de a híre így is gyorsan terjedt, azóta már New Yorkban, Chicagóban, Londonban, Velencében, legutóbb pedig Sydneyben is megszervezték a játékot. A harmadik, 2013-as budapesti játékra 300-an voltak kíváncsiak, és a szervezők már tervezik a 2014-es programot.

Lehóczky Eszter azt mondja, a városi fogócskában a valóság és a fikció keveredik, „ilyenkor egy hétköznapi helyszín teljesen átalakul. Ott vagyok például a Blaha Lujza téren. Mindennap erre járok egyetemre, de most azt kell figyelnem, követnek-e, melyik oszlop mögé tudok elbújni, nem látok-e piros karszalagosokat.” A főszervező szerint „valamiféle skizofrén állapotba kerül az ember, mindenkiben fogót lát, mindenkitől megijed, és akkor is elkezd futni, ha éppen nem kergetik”. Így aztán nem nehéz elhinni, hogy a játék három-négy órára mindenkit beszippant, a munka, a vizsgák és a halmokban álló mosatlan helyett csak egy dolog jár az ember fejében: el kell jutni a célig. Ez pedig nem egyszerű. 2011-ben száz ember indult el, de közülük csak tízen értek célba.

Poirot a városban

„Egy híján húsz, mit keresni érdemes a Király utcában, mert rettenetes dolog történt újra a városban: Cserta Oszkárt találták meg, holtan” – ezzel a versikével indul a Krimiestek.hu egyik városi nyomozójátéka, amelyet eddig 50-60 ezren próbáltak ki. „Az első nyomozást három éve, a Gerbeaud-házban szerveztük. Ezer ember kereste a nyomokat az épületben, mindenki jól érezte magát, ezért úgy döntöttünk, kivisszük a játékot az utcára, és ha már Budapesten vagyunk, megmutatjuk azokat a helyeket, amelyek mellett mindennap elmegyünk, de soha nem vesszük észre, mennyire szép” – mondja Gulyás Kis Attila, a Krimiestek.hu ügyvezetője.

A feladat nem egyszerű. Már ahhoz is kell némi logika, hogy egyáltalán odataláljak a nyomozás kezdőpontjához, az első helyszínre ugyanis csak az jut el, aki rájön, milyen helyszínre utal a nyomozás reggelén megkapott vers. Az ott megtalált nyomok Budapest egy másik pontjára vezetnek, ahonnan egészen addig kell továbbhaladni, amíg az információmorzsákból össze nem áll a kép, és ki nem derül, ki, hol, hogyan és miért ölte meg az áldozatot. A játék útvonalát bilincsekre aggatott táblák jelzik, ezért aztán mindenki olyat tesz, amit egyébként soha: hosszasan vizsgálja a város épületeit, a szobrokat és a villanyoszlopokat. Volt már nyomozás a Városligetben, a Duna-korzón és a Várnegyedben is, ott ráadásul a panoráma is szerepet kapott. Egy-egy alkalomra három-négyszáz ember megy el, Gulyás Kis Attila szerint azért, mert „egész egyszerűen ritkán játszhatunk, ráadásul ez a városi túrákat és a nyomozójátékokat ötvözi”.

Egy-másfél óra az is rájön, ki a gyilkos, aki nem ismeri Budapestet.

Meghívás egy gyilkos vacsorára

„Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment, egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc” – valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akiknek Agatha Christie egyik legjobb krimije, a Tíz kicsi néger jutott eszébe a Meghívás egy gyilkos vacsorára nevű, néhány hónapja debütált „élő nyomozójátékról”. „Különleges vacsorára invitálunk, ahol gyertyafényes környezetben fantasztikus ételek várnak… és természetesen egy megoldandó rejtély” – szól a meghívó. A forgatókönyv alapja minden alkalommal ugyanaz, a  történetek mégis különböznek egymástól: vendégek érkeznek egy budai vendéglőbe vacsorázni, de gyorsan kiderül, hogy egy bűntény kellős közepébe csöppentek, és a tettest még azelőtt el kell kapniuk, hogy újra lecsapna. Az asztal körül baráti társaságok és idegenek is ülnek – nem véletlen, hogy mindenki mindenkit gyanúsnak tart.

A gyilkos ugyanis bárki lehet. „Egy idegen vendég, az egyik pincér, bárki, aki az étteremben tartózkodik. A vendéglő tele lesz nyomokkal, és maguk az ételek is fontos szerepet kapnak a nyomozásban, minden mindennel összefügg” – mondja Hanák Anna, a vacsorákat szervező Detectivity vezetője, hozzátéve: a hangulat valóban az Agatha Christie-regényekére hasonlít, színházi elemeket is belecsempésztek, hogy az este még sejtelmesebb legyen, „de nem ijesztgetünk senkit, ez a játék nem a rettegésről, hanem az izgalomról szól”. Ebben van is tapasztalatuk, a Detectivity ugyanis az egyik legnépszerűbb budapesti nyomozójáték, a budai bérházi lakásban különféle nyomok – e-mailek, fotók, levelek és hangok – alapján kell rekonstruálni egy bűncselekmény teljes történetét. Hanák Anna azt mondja, ki szerették volna vinni a játékot egy másik helyszínre, ahol szabadabban lehet nyomozni, így találtak rá az egyik XII. kerületi, több mint százéves vendéglőre, amely jól passzol a hangulathoz. A nyomozás egyébként két-három órás, minden a játékosoktól függ, akik közül – csak mondom – mindenki életben marad.

Cikkünk a Campus Plusz 2014 című kiadványban jelent meg. Rendeld meg ezen az oldalon.