Ha a nyolcadikosok kivétel nélkül bekerülnek abba a középiskolába, amely passzol hozzájuk, és ahol tovább szeretnének tanulni.
Ha a végzős osztály minden tagja a maximumot hozza ki magából
az érettségin…
… az pedig hab a tortán, ha be is kerülnek arra az egyetemre, főiskolára,
ahová februárban jelentkeztek.
Ha egy diákot sikerül meggyőzni arról, hogy
érdemes tanulni.
Ha egy nehezebben haladó diák nagyot fejlődik
az év végére.
Ha a régi diákok széles mosollyal köszönnek rájuk az utcán, és beszámolnak arról, mi minden történt velük, mióta elballagtak.
Ha az öt-tíz-tizenöt (vagy még több) éve végzettekről kiderül:
mindenki megtalálta a helyét.
Ha a szülők megbíznak bennük
és a szakmai döntéseikben…
… és ha az igazgató és a kollégák is
ugyanígy tesznek.
Ha a gyerekek egy egészen személyes ajándékkal – például rövid üzenetekkel, közös rajzzal, fotómontázzsal – lepik meg.
Van, ami nem számít a pedagógusminősítéskor, pedig a tanárok egy része valódi szuperképességekkel rendelkezik. Tényleg: van, amikor beszélniük kell, újra és újra elmagyarázva ugyanazt a tananyagrészt. Aztán van, amikor hallgatniuk kell, és zömüknek ez is megy.
