Bár még javában tombol a nyári szünet, a közelgő szeptember 1-je nem csak az iskolába készülő gyerekeknek jelent nagy változást, hanem a legkisebbeknek is, akik a 3 éves kort betöltve többnyire először kerülnek közösségbe: az óvodába.

Ez az időszak nem csak sok újdonságot, új élményt és barátokat tartogathat a gyerekek számára, hanem rengeteg stresszt és szorongást is. Reggelente ott kell hagyni azt a személyt vagy személyeket, akik eddig az egyetlen biztos pontot jelentették, meg kell ismerkedni és összeszokni egy csomó idegennel; gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt, megszokni, hogy meg kell osztani a játékokat egymással, és megtanulni alkalmazkodni.

Vannak gyerekek, akiknek ez könnyebben megy, például, ha jártak bölcsibe, vagy van otthon idősebb testvér, aki mesélt már az óvodáról, míg másoknak – a szülőkkel együtt – ez egy megterhelő időszak, amit lehet, hogy egy-egy hosszabb betegség után számos alkalommal újra is kell kezdeni.

Hozott minták

A gyerek az ajtó egyik, anya pedig a másik oldalán sír – szokták mondani. A legtöbb esetben viszont ahogy telnek a hetek, úgy lesz egyre könnyebb az elengedés, elmúlik a reggeli pityergés, mosolygósabban indulnak a napok. Lehetnek azonban olyan helyzetek, amikor ez nem megy ilyen könnyen, amikor még hetek múlva is sírással indulnak a napok, nyugtalanok az éjszakák, a viselkedésében gyakoribb lesz a düh, agresszió, vagy épp a szokásosnál visszahúzódóbbá válik, netalán a korábban szobatiszta gyerek újra bepisil.

Budavári Eszter, a Mindwell Pszichológiai Központ pedagógiai szakpszichológusa szerint az, hogy ki hogyan reagál ezekre a változásokra a megfelelő óvodai közeg mellett nagyban függ attól is, hogy mit látnak és tapasztalnak otthon a gyerekek. Ha például kistesó születik, az egy extra stresszfaktort jelenthet, de az is negatív hatással lehet, ha anya vagy apa is rosszul kezeli a stresszt, könnyen ideges vagy feszült, rosszabb esetben agresszív lesz. Ellenkező esetben viszont, ha a szülők is dolgoznak magukon és vannak hasznos, egészséges megküzdési stratégiáik, a gyerekeik is elkezdhetik próbálgatni ezeket. Sírás és csapkodás helyett a gyerek ellesi a mély levegővételeket vagy a tízig számolást és egy nagy sóhajtást.

„A gyerekek erős függőségi viszonyban vannak a szüleikkel, így nyilvánvalóan ők vannak a legnagyobb hatással is rájuk” – teszi hozzá a szakember, aki szerint fontos az is, hogy olyan szokások alakuljanak ki, amik támogatják a gyerekek egészséges és biztonságos mentális fejlődését.

Egy nagyobb sírást vagy „hisztit” akár egy egészen apró dolog is kiválthat, ilyenkor pedig a gyerekek gyakran azt sem tudják elmondani, pontosan mi bántja őket.

Nem azért, mert nem akarják, hanem mert nem tudják – jegyzi meg a pszichológus. A kisgyerekekben ugyanis még nincs kialakulva az érzelemszabályozás képessége, nem elég fejlett az idegrendszerük az úgynevezett „nagy érzelmek” kezelésére, az pedig sokszor még a felnőtteknek is nehézséget okoz, hogy pontosan elmondják, mi bántja őket.

Az ilyen helyzetek kezelésére – és az átlagos hétköznapokban is – létfontosságú az odaforduló attitűd; hogy a gyereket meghallgassák, foglalkozzanak vele, hogy biztonságban érezze magát és elmondhassa, kifejezhesse azt, ami fontos neki.

Óvodai bullying? Létezik

Az is előfordulhat, hogy a beszokás, és talán néhány hónapnyi, vagy akár évnyi óvoda is zökkenőmentesen zajlik, majd történik valami, ami miatt többé nem akar a gyerek a már jól ismert környezetbe menni.

Budavári Eszter szerint bár nem feltétlen tudatosan, de már az óvodában is előfordulhat egymás, vagy valaki más bántalmazása, a bullying. Míg azonban a nagyobb gyerekek esetében ez inkább verbális, szavakkal történő bántást jelent, addig a kicsiknél ez inkább fizikai reakció valamire, vagy éppen valakire, aki vagy ami nem tetszik neki.

Azonnal üt vagy csap, ha elveszik a játékát, vagy ha valaki „rosszat” mond neki, hiszen a szakember szerint a fizikai agresszió egy meglehetősen ősi dolog, ami szinte „bele van kódolva” az emberekbe, így, ha egy kisgyerek nem ismer mást, ez az első reakciója a számára kedvezőtlen dolgokra, vagy éppen emberekre.

Az is előfordulhat ugyanakkor, hogy – szintén a képesség hiánya miatt – nem ismerik fel, ha „túl messzire mennek” és valami olyat mondanak vagy tesznek, ami a másiknak rosszul eshet. A jó hír azonban, hogy ahogy egyre nagyobbra nőnek, úgy alakul ki bennük ennek a felismerésnek a képessége, ráadásul a Mindwell pszichológusa szerint a gyerekek nagyon nyitottak is. Ha valaki – például egy szülő, vagy az óvónéni – elmagyarázza nekik, miért nem lehet valamit, és hogy egy csúnya szó vagy egy ütés milyen sérelmeket okozhat egy másik emberben, azt hajlamosak nagyon rövid idő alatt, mélyen a „fejükbe vésni.”

Éppen ezt a képességüket kihasználva dolgozta ki Dr. Jármi Éva, az ELTE-PPK adjunktusa a „NyugiOvi” programot, melynek célja a bullying korai felismerése és megelőzése.

„Fogadjuk be és védjük meg Szepit, az űrlényt”

A programban a gyerekek 5 héten át, leveleken keresztül ismerkednek meg Szepivel, a kedves kis űrlénnyel, aki elmeséli nekik az őt ért bántalmazást, és segítséget kér a kicsiktől a helyzet megoldására.

„Ebben a formában tehát a gyerekek nem egy konkrét, társukkal megtörtént esetet dolgoznak fel, hanem fiktív események megbeszélésével készülnek fel a későbbi bántalmazások megelőzésére” – írják a Sokszínűség nevű oktatási munkacsoport honlapján, amely szerint a gyerekek az öt hét során, a megfelelően képzett óvónő segítségével játékos formában, énekeken, kézműves tevékenységeken és egyéb elfoglaltságokon keresztül öt egyszerű szabályt sajátítanak el:

• Mindenkit befogadunk
• Elmondjuk, amit érzünk
• Nem bántjuk egymást
• Megvédjük azt, akit bántanak
• Szólunk, ha valakit bántanak.

És ha otthon van baj?

„2021. december 31-én 110 750 gyereket tartottak nyilván veszélyeztetettként, és 27 229 gyerek volt védelembe véve. A legtöbb veszélyeztetettként nyilvántartott gyerek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében élt, 8-szor annyian, mint ahányan Vas megyében, ahol a legkevesebb veszélyeztetett gyereket tartották nyilván” – szerepel a Hintalovon Alapítvány legfrissebb gyermekjogi jelentésének bántalmazásra és elhanyagolásra vonatkozó fejezetében. Ezek az adatok már önmagunkban sokkolóak és szomorúak, azt viszont még ennél is nehezebb kideríteni, hogy vajon hány olyan gyerek van, aki közvetett módon családon belüli erőszak áldozata. Akit – bár őt magát talán nem bántják otthon – mégis folyamatosan feszült és erőszakos környezetben él, ami előbb vagy utóbb a viselkedésén is kiütközik.

Budavári Eszter szerint annak az észrevétele, hogy egy gyerek családjában baj van, egy nagyon komplex és sok szereplős folyamat, amelyben felelőssége van az óvónőknek vagy tanároknak, a háziorvosnak, a rendőrségnek, de még a közjegyzőnek is. Sok esetben ugyanis ezek a családok „nagyon jól titkolják” a helyzetüket, a gyerekek pedig egészen addig aligha tudják, hogy nem megfelelő környezetben élnek, amíg közösségbe nem kerülnek.

„Addig, amíg közösségbe nem kerül, neki az a normális, ami az ő családjában zajlik, mert nem lát más példát” – mondja a szakember, aki szerint az ilyen családban élő gyerekek nagyon feszültek, továbbá folyamatosan egyfajta „készenléti állapotban” vannak, hiszen nem tudják, mikor mi fog történni.

Vannak, akik aztán közösségbe kerülve hangot adnak a tapasztalataiknak és elmondják, náluk milyen az élet, más gyerekek viszont még ilyenkor sem jelzik, vagy azért, mert felismerik és talán még szégyellik is a helyzetüket, vagy azért, mert a szüleiktől hallották, hogy nem beszélhetnek az otthoni eseményekről.

Éppen ezért nagyon fontos észlelni akár a legapróbb jeleket is, hisz sokszor éppen ezeken múlik az időben érkező segítség a gyerekek és/vagy családtagjaik számára.