„Lassan hajnali egy óra van, és én még mindig a mobilomon lógok. A tévé bekapcsolva, a laptop szintén, még a rádió is stand-by üzemmódban van – soha nem tudhatja az ember, mikor hall valami érdekeset a széljárásról. Ha bárki kérdezi, azt mondom, hogy éjszakai bagoly vagyok, aki ilyenkor érzi elemében magát. Pedig az igazság az, hogy FOMO-ban szenvedek, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy valami fontos történhet, amíg én alszom” – vallott függőségéről a The Daily Telegraph hasábjain a brit napilap egyik újságírója, Claire Cohen, aki azt írta: akkor jött rá, hogy valami nincs rendben, amikor azon kapta magát, hogy fél szemmel a Twittert lesi. Az éjszaka közepén.

Nem ő az egyetlen, aki az elmúlt két-három évben – amióta a FOMO-szindróma a figyelem középpontjába került – nyíltan beszélt a közösségi oldalakhoz fűződő viszonyáról, valamint félelméről a le- és kimaradástól. Úgy tűnik, a kutatókat és az átlagembereket is foglalkoztatja a probléma, a Wikipedián legalábbis villámgyorsan megjelent a FOMO-ról szóló első szócikk, a kérdés-válasz oldalakon egymást érik a furcsa szindrómával kapcsolatos kérdések, és kisebb-nagyobb önsegítő csoportok tucatjai jöttek létre... hol máshol, mint a Facebookon?

A titokzatos félelem

FOMO. A „fear of missing out”, vagyis a „félelem a kimaradástól” rövidítése. A kifejezést azokra használják, akik úgy érzik, állandó kommunikációs készültségben kell lenniük: rettegnek attól, hogy a közösségi oldalak nélkül lemaradnak valami fontos eseményről vagy hírről, ezért folyamatosan ellenőrzik a legfrissebb történéseket a laptopjukon, a tabletjükön vagy a telefonjukon. Akkor is, ha éppen kirándulnak, barátokkal találkoznak vagy vásárolnak, sőt az igazi FOMO-sok vezetés közben és a moziban is folyamatosan csekkolják a telefonjukat. A feszültség ugyanis állandó: a posztok és a különböző eseményekre szóló Facebook-meghívók száma végtelennek tűnik (az ismerősök és a félismerősök által ajánlott bulikról, kirándulásokról és egyebekről nem is beszélve), az idő ugyanakkor véges, képtelenség mindenhol ott lenni, mindent megnézni, elolvasni, meghallgatni.

„Ha a FOMO-t tágabban értelmezzük, akkor a szorongás tárgya nemcsak az, hogy kimaradunk valamilyen csábító, az ismerőseinkkel közös tevékenységből, hanem hogy valamilyen számunkra fontos információról maradunk le. Tehát a kimaradástól való félelem egyben lemaradástól való félelem is” – árnyalja a képet Nagy Gergő szociológus, kommunikációs tanácsadó, a közösségi oldalak lélektanával foglalkozó Soulbook blog szerzője, aki szerint a FOMO – bár a közösségi oldalakkal összefüggésben emlegetik a legtöbbet – valószínűleg egyidős az emberiséggel, az írásbeliséggel egészen biztosan. Száz-kétszáz éve is tartottunk volna attól, hogy ha nem olvassuk el az aktuális bestsellert, nem nézzük meg azt a színdarabot, amiről „mindenki beszél”, kilógunk a sorból, ahogy az ismerősök élete sem volt közömbös téma – a szociológus szerint a közösségi oldalak megjelenésével annyiban változott a helyzet, hogy ma már az emberek jóformán valós időben, napi huszonnégy órában beleláthatnak ismerőseik mindennapjaiba, „míg korábban, a pletyka útján lassabban, nehezebben és bizonytalanabb eredménnyel tették ugyanezt”.

F5, F5, F5

„A barátaimtól a születésnapomra egy F5 billentyűt ábrázoló tortát kaptam, szerintük ez jellemez engem leginkább. Azt hiszem, igazuk van” – ismeri el a 25 éves Anna, aki az idén fejezi be az egyetemet. Azt mondja, ő valóban hardcore felhasználó, mindenre kíváncsi, mindenhol ott akar lenni, egyszerre, virtuálisan és a valóságban is. Nem elégszik meg a Facebookkal, Instagramot, LinkedInt, Twittert és még legalább még két-három közösségi oldalt használ, méghozzá folyamatosan, „amikor nem vagyok otthon, a mobilomon nézem a közösségi oldalakat, nagyjából tízpercenként”.

Az egyetemista azt mondja, mivel még nem tudja, hogy itthon vagy külföldön, és pontosan milyen szakmában képzeli el a jövőjét, az ismerősök életének figyelése időnként – ahogy ő fogalmaz – „fáj”. „Az egyik barátom Ázsiában önkéntes, a másik kisbabát vár, a harmadik egy multicégnél épít karriert, én pedig úgy érzem, legszívesebben mindannyiuk útját járnám, mert attól rettegek, ha csak az egyiket választom, kimaradok valami jóból” – mondja. Ennek ellenére soha nem próbált leszokni a folyamatos be- és lecsekkolásról, „az ismerőseim nagy része ugyanolyan aktív posztoló és kukkoló a Facebookon, mint én”. A világ egyik legnevesebb reklámügynöksége, a JWT két évvel ezelőtti felmérése is hasonló képet fest a FOMO-sok táboráról: a kutatás szerint az Y generáció – vagyis az 1980 és a 2000 között születettek – tizenéves tagjainak 40, míg a felnőtt Y-ok 36 százaléka tapasztalja időnként a FOMO tüneteit, sőt időnként az idősebbeket is elkapja a félelem, hogy lemaradnak valami fontos dologról.

Itthon mindenesetre még kevés szakember figyelt fel a szindrómára, és az amerikai pszichológusok is csak az elmúlt egy-két évben kezdtek foglalkozni a témával – nem csoda, hogy egyelőre nem tudnak határt húzni az egészséges kíváncsiskodás és a valódi szorongást kiváltó FOMO között, és a „diagnosztikai szempontokat” keresik. Az első – és eddig egyetlen – FOMO-kérdőívben például többek között arra kérdeznek rá, hogy a válaszadó a lefekvést megelőző, illetve a felkelést követő tizenöt percben, valamint az étkezések közben milyen gyakran szokott közösségi oldalakat használni. „A telefonjukat például sokan nem csak közvetlenül lefekvés előtt használják, de együtt is alszanak vele, nem véletlen, hogy ma már a FOMO-val együtt emlegetik a nomofóbiát, a no-mobile-phone fóbiát, vagyis azt a szorongást, amit a telefonunk, azaz a kapcsolódás lehetőségének az elvesztésekor érzünk” – mondja Nagy Gergő.

Az amerikai pszichológusok többsége mindenesetre egyetért abban, hogy ha az F5 gomb kitartó használata a mindennapos tevékenységeket, például a munkát vagy a tanulást, na meg az alapvető szükségletek kielégítését is megnehezíti, akkor már baj van. Sherry Turkle, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) pszichológus-szociológus professzora szerint – aki Alone Together, vagyis Társas magány címmel írt könyvet a technológia fejlődésének pszichológiai hatásairól – ráadásul a FOMO konkrét testi, az erős szorongásra jellemző tünetekkel, például heves szívdobogással, szédüléssel és rosszulléttel is járhat.

Persze ez már szélsőséges tünet, és más problémákra is utal. Az első, pszichológusokból álló FOMO-kutatócsoport például arra jutott 2013 nyarán, hogy a le- és kimaradástól való félelem elsősorban olyanokra jellemző, akik gyakran magányosak, kevés elismerést kapnak, nincs elég valódi kapcsolatuk. Sőt, az igazán fanatikus FOMO-sok például annyira elmerülnek mások twitteres, facebookos és más bejegyzéseinek a követésében, hogy a saját igényeik kielégítésére nem is fordítanak figyelmet. Ez egyben azt jelenti, hogy nem feltétlenül a közösségi média a mumus – az csupán felerősíti az egyébként is meglévő pszichológiai problémákat.

Harc a FOMO ellen?

„Tippek a FOMO ellen”, „Így küzdheted le a FOMO-t”, „Öt kérdés, amely segít a FOMO legyőzésében”, „Stratégiák, hogy jól használd a Facebookot” – pár kattintással cikkek százaira találhatnak rá a FOMO-ban szenvedők, a legnépszerűbb „önsegítő” írások persze magukon a közösségi oldalakon terjednek a leggyorsabban. A legtöbb cikk egyszerű trükköket ajánl: a legkézenfekvőbb alighanem az értesítések kikapcsolása, de van, aki az e-mailszűrők beállításán változtat, kilép a megunt Facebook-csoportokból, leselejtezi az idegesítő/érdektelen/ismeretlen ismerősöket, sokan pedig a közösségi oldalaknak szentelt, előre meghatározott hosszúságú „külön időre” esküsznek. „Tudatosan figyelhetjük magunkat, hogy mikor miért nyúlunk a mobil után, és ha irracionálisnak, netán nevetségesnek érezzük a magyarázatot, szabjunk gátat a késztetésnek. Súlyosabb esetben olyan díjcsomagra is válthatunk, amely kisebb adatforgalmat tesz lehetővé, de mindig érdemes pár embert beavatni, akik figyelmeztetnek, ha túlzásokba esünk” – tanácsolja Nagy Gergő.

Pszichológusok szerint ugyanakkor nem ez az egyetlen útja a „gyógyulásnak”. Bár a csekkolási kényszert nem szünteti meg, a legtapasztaltabb facebookozóknak is érdemes újra és újra tudatosítaniuk magukban, hogy a közösségi oldalakon a valóság igen szűk, ráadásul végletekig retusált szeletét látják. Ha ezt nem teszik meg, az ismerősök nyaralásokon, éttermekben, koncerteken készített fotói miatt érzett féltékenység (kinek ne futott volna már át az agyán, hogy mindenki jobbnál jobb helyekre jár, csak ő nem?) akár el is uralkodhat a FOMO-sok mindennapjain. Sőt, akár odáig fajulhat, hogy egy idő után saját, Facebookra „szabott” életüket is irigykedve figyelhetik.

Cikkünk a Campus Plusz 2015 című kiadványban jelent meg.