Te mit gondolsz errol az oldalról? Olvasd el mások véleményét! kritika.gif (871 bytes)


Biológia felvételi tételek

Klikkelj a kívánt könyvjelzőre:

Vissza a biológia honlapra


Az RNS szintézisének folyamata

A fehérjeszintézis során a transzkripció (átírás) folyamatában az információ átírása során a DNS bizonyos szakaszairól mRNS-molekulák képződnek. A DNS-lánc széttekerése, egyik lemásolása, ez az aktív szál. Az RNS-polimeráz delta-faktora felismeri a DNS-en azt a szakaszt, amely adenin-timin-párban gazdag - lánckezdés (iniciáció). Itt erős kötődés jön létre az enzim és a DNS között. A lánckezdés utolsó lépését az első nukleozid-trifoszfát megkötése jelenti, eztán a delta-faktor leválik a magenzimről, amely a láncnövekedést (elongáció) irányítja. A szintézis leállítása a guanin-citozin párban gazdag (nehezen szétcsavarható) szakasznál egy speciális fehérje a ró-faktor hatására következik be. Az mRNS és az RNS-polimeráz leválik a templátról és DNS spirál szerkezete helyreáll. Ez a teljes mRNS-molekula felépüléséig tart. Ezután az mRNS-nek érési folyamaton kell keresztülmennie az eukariota sejtekben, hogy működőképes legyen. Ezután a maghártya pórusain kijutva az mRNS a fehérjeszintézis helyére tudja vinni a DNS-ről átírt információt.

A DNS-szintézis során is keletkezik egy rövid RNS (RNS-primer). A replikáció RNS-szintézissel kezdődik, mert a DNS-polimeráz nem képes csupasz templátláncon megindítani a szintézist. Az RNS-polimerázok felismerik a DNS-en a replikáció kezdőpontjait és ribonukleozid-trifoszfátokból a templátlánccal komplementer rövid indító RNS-t (RNS-primer) szintetizálnak. A DNS-polimeráz az indító RNS-hez köti az első dezoxiribonukleotidot foszfátészterkötéssel, majd a szintézist addig folytatja, amíg a következő indítópontig nem ér, így jönnek létre az Okazaki-fragmentumok.

Vissza az elejére


Biológiai membránok felépítése

A sejtben egy időben több ezer biokémiai folyamat is lejátszódhat, ezek egymástól való függetlenítésére alkalmasak a biológiai membránok, melyeknek alapja egy lipidmolekulákból álló kettős réteg (leggyakrabban foszfatidok). Kettős réteg: kifelé a poláris, hidrofil réteg, befelé a hidrofób. Szerepe tehát az elhatárolás, de egyben összeköttetést is biztosít a külvilággal. Ezenkívül egyes elemi életfolyamatok működési egysége is, mivel bizonyos folyamatok membránokhoz kötötten játszódnak le (terminális oxidáció). A kettős rétegben a lipidmolekulák függőleges elmozdulása, a másik rétegbe való átkerülése igen ritkán fordul elő, de oldalirányú mozgás lehetséges - rugalmas. A biológiai membránok felépítésében fehérjék is részt vesznek, amelyek specifikus alkotórészek. A membránfehérjék harmadlagos szerkezetüknek megfelelően helyezkednek el a kettős lipidrétegben. Apoláros részük befele, poláros részük kifele áll. Helyzetüknek megfelelően lehetnek perifériás (felületen úszó), különböző mértékben belesüppedők illetve csatornafehérjék. A membrán külső felszínén szénhidrátláncok is találhatóak (glikokalix) - a specifitás fokozására, elősegíti a membrán felismerését pld. ABO vércsoport, ezenkívül más molekuláknak a membránhoz kapcsolódás lehetőségét is megteremti.

Néhány példa a sejten belüli membránokra: Minden sejtplazmát a külvilág felé 5-10 nm vastagságú biológiai membrán, a sejthártya határol. Félig áteresztő. Néha ezt még poliszacharid sejtfal is borítja, ami áteresztő. A plazmán belül található biológiai membrán az endoplazmatikus membránrendszer - szinte az egész plazmát behálózza, lapított zsákokhoz hasonló üregek rendszere, felületén riboszómákkal - fehérjék szintézise, belül tárolása, érlelése.

Vissza az elejére


Mitokondriumok szerkezete és funkciója

A prokariota sejtekben nem található meg. Eukarióta sejtekben a mitokondriumok biztosítanak helyet a szénhidrátok lebontásához. A sorozatos endoszimbiózis során az aerob ősi prokariotákból alakulhattak ki (bizonyíték: önálló genetikai apparátus). Baktériumméretűek: 5-100µm. Számuk sejtenként változó, néhány darabtól (ostoros egysejtű) több ezerig is változhat, az izomszövetben és a májban található nagy mennyiségben. Alakja többnyire henger, de az élő sejtben alakváltozásra is képes. Felépítése: a sejtplazmától egy feszes külső membrán választja el. A külső membránt a belső membrántól a membránközti tér választja el. A belső membrán feladata, hogy növelje a belső felületet, ezért betűrődések vannak rajta, amelyek benyúlnak az alapállományába (60-70% fehérje, 25-40% foszfatid, 5% RNS, DNS): lemezes (krisztás) vagy csöves (tubuláris - ez elsősorban a növényeknél). A mitokondrium működése: a sejt energiatermelő és energiaraktározó sejtalkotója, a lebontási folyamatokból származó ATP 90%-a itt képződik. A glikolízis a sejtplazmában, a biológiai oxidáció két utolsó lépése a mitokondriumban: a citromsavciklus a mitokondrium alapállományában, a terminális oxidáció a mitokondrium belső membránjához kötötten játszódik le. A Mitchell-féle kemiozmótikus elmélet itt is igaz. Ezek szerint a sejtek ATP-szintézisének energiaforrása a membránokon végbemenő elektronszállítási folyamatokból adódik. Az elektronok szállítása során felszabaduló energia ugyanis közvetlenül a membrán két felszíne közti H+ koncentrációkülönbség kialakítására fordítódik. Amikor a koncentrációkiegyenlítődés megindul a membránfehérjék ioncsatornáinak a segítségével, az itt felszabaduló energiát az ATP-szintézis használja fel.

Vissza az elejére


Sejtciklus, mitózis, kromoszómák

A sejt kromoszómáinak DNS-molekulái tárolják azt az információt, ami a sejt fehérjéinek felépítéséhez szükséges. A DNS megkettőződése és a sejt osztódásának folyamata teszi lehetővé, hogy ez az információ tovább kerüljön az utódsejtekbe. A DNS-molekuláknak és a hozzájuk kapcsolódó fehérjéknek együttes állományát kromatinnak nevezzük. A kromatinállomány a sejt működésének egyes szakaszaiban jól elkülöníthető, tömör testekké állnak össze, ez a megjelenési forma a kromoszóma (görögül: kroma-szín, szóma-test - mivel jól festhetők). Egy faj kromoszómái különböző alakúak lehetnek, de egy adott faj adott kromoszómája mindig adott méretű és alakú. A prokariotáknak maganyaga általában egy DNS-molekulát tartalmaz, az eukarioták egy-egy sejtjében több kromoszóma található, ez fajonként változó: egy féregnél 2, lepkefajnál 380, ember 46. A kromoszómákban levő DNS hossza is változó: élesztőgomba 12mm, erre vonatkoztatott hossz házityúkban 65 cm, ember 2m.

Az osztódó sejteknek azt a körfolyamatát, amely a sejtek DNS-szintézis előtti állapotából kiindulva, a DNS szintézisén és a sejtosztódáson keresztül visszatér a kiindulási szakaszba, sejtciklusnak nevezzük.

Ennek első része egy nyugalmi szakasz, ekkor még nem indul meg a DNS megkettőződése - mRNS, enzimfehérjék szintézise. Rendszeresen osztódó sejtek (pld. növényi gyökércsúcsban) csak néhány órát töltenek ebben a szakaszban.

A második szakasz a DNS megkettőződése (hozzá tartozó fehérjék is keletkeznek), amely a sejtciklus időtartamának közel felét veszi igénybe. Ezzel kialakult a sejt megkettőződött kromoszómaállománya.

Eztán újabb nyugalmi szakasz következik - újabb mRNS és fehérjeszintézis.

Végül a sejtosztódás szakasza, amely 1-2 óra hosszúságú. Ennek során ketté válnak a kromoszómák, majd kettéosztódik a sejt, a keletkezett két utódsejt nyugalmi szakaszba kerül. Ha a sejtosztódás során olyan sejtek keletkeznek, amelyekben ugyanannyi a kromoszómák száma, mint a kiindulási sejtben volt, akkor mitózisról beszélünk. A mitózis a sejtciklus befejező szakasza.

A megelőző szakaszban a két sejtosztódás között a sejt DNS tartalma megduplázódik (kétkromatidás kromoszómák).

Az előszakaszban (profázis) a sejtmag megkettőződött kromatinállománya fénymikroszkópban is jól látható, tömör szerkezetű kromoszómákká alakul át. A maghártya elkezd lebomlani, a magvacska felszívódik, az osztódott sejtközpont (nincs hártyával körülvéve, kinézetre egy henger felületén 9 csővel) vándorol a sejt két pólusára.

A középszakaszban (metafázis) a sejtmaghártya teljesen eltűnik, a két sejtközpont között kialakul a húzófonalakból (fehérje) álló magorsó. A kromoszómák a sejt középvonalába rendeződnek és befűződésüknél a húzófonalakhoz kapcsolódnak.

Az utószakaszban (anafázis) a kromoszómákon felismerhetővé válnak az egymástól elváló felek, a kromatidák, melyek a elválásuk után a húzófonalak mentén a sejt két pólusa felé vándorolnak.

A végszakaszban (telofázis) megkezdődik az új maghártyák kiépülése, a kromoszómák letekerednek - kromatin lesz belőlük. A sejt középen elkezd befűződni, a magvacskák újból megjelennek, a citoplazma kettéválik - két új sejt.

A színtest és a mitokondrium is képes önálló osztódásra - van saját DNS-ük (a prokarioták kör alakú DNS-ére hasonlít). A két sejtalkotó fehérjéinek egy része a saját DNS-információi alapján épül fel. Másrészük a sejtplazmában szintetizálódik, ezek információja viszont a sejtmag DNS-molekuláiban található.

Vissza az elejére


A meiózis és biológiai jelentősége

Ha egy sejtben a fajra jellemző kromaszómaszámnak csak a fele található meg, akkor a sejt haploid, kromoszómaszáma n (görög haploósz - egyedülálló). A haploid sejtek keletkezéséhez olyan sejtosztódási folyamat vezet, amelynek során a kiindulási diploid sejtek kromoszómaszáma az utódsejtekben a felére csökken. Ez a sejtosztódási folyamat a meiózis.

A meiózis folyamata a mitózishoz hasonlóan szintén egy sejtciklus része. Az első főszakaszban a homológ kromoszómák párba rendeződnek. Egymás mellett lévő karjaikkal átkereszteződnek (crossing over). A kereszteződési pontokon a kromoszómák törékenyek, a letört darabok a homológ párhoz párhoz forrhatnak. Ennek következményeként génkicserélődés (allélkicserélődés) jön létre. Eredményeként az allélok olyan kombinációja alakul ki, mely a szülői kromoszómákra nem jellemző. Rekombináns kromoszómák alakulnak ki - a genetikai változatosság egyik alapja.

Az első főszakasz utószakaszában a homológ kromoszómák véletlenszerűen válnak szét. Nem lehet tudni, hány apai és hány anyai megy együtt (embernél kettő a huszonharmadikon féle variációt ad).

Az utószakaszban történik a számfelezés, a homológ kromoszómák válnak el egymástól, a húzófonalak mentén kétkromatidás kromoszómák vándorolnak. Két utódsejt az első főszakasz eredménye kétkromatidás kromoszómákkal. A két főszakasz között nincsen DNS-megkettőződés rövid időn belül megindul a 2. főszakasz, melynek eredménye négy haploid egykromatidás kromoszómájú sejt.

Ilyen folyamat például az emberekben az ivarsejtképzés: hímivarú egyedekben mind a négy utódsejt működőképes lesz, míg nőivarúakban általában csak egy. A mohák és harasztok spóraképzése is meiózisos folyamat.

Vissza az elejére


A sejtmag felépítése és funkciói

Az öröklődési tulajdonságok hordozója és a sejtek anyagcseréjének irányítója. A prokariotáknál nincs maghártya, csak maganyag, ami gyűrű alakú DNS (nem kapcsolódnak hozzá fehérjék - nincs kromoszóma), így nem nevezhetjük sejtmagnak. Az eukarióta élőlények jellemző sejtalkotója a sejtmag, már van maghártya. Mérete változó, de arányban van a citoplazma méretével. Alakja többféle (pld. laphámsejt - korong, ovális - hengerhámsejt) - igazodik a sejt alakjához. Helye többnyire a sejt közepén. Száma sejttípusonként változó: mag nélküli - vvtest, két mag - kétfélemagvúak, többmagvú (polienergida) - harántcsíkolt izomsejt.

A sejtmagot a sejtmaghártya (kettős, köztük 15-30 nm, a külső közvetlen kapcsolatban áll az endop. mem.-nal) választja el a sejtplazmától. Pórusok 30-100 nm: fehérjék, nukleinsavak átjutnak rajta, de. Külső felületén riboszómák vannak.

A sejtmag belsejében jól elkülöníthető egységet képez a magvacska, ami rRNS-t és a hozzá kapcsolódó fehérjéket szintetizálja. Ez sejtosztódáskor felszívódik.

A sejtmag belsejét jórészt a magplazma tölti ki. A kromatinállomány tartalmazza a DNS-t és a hozzá tartozó fehérjéket - osztódáskor ez alakul kromoszómává. A magnedv vizet, nukleinsavakat, fehérjék makromolekuláit és ezek építőegységeit, ionokat és sok enzimet tartalmaz. Ebből a DNS-molekulának és a hozzájuk kapcsolódó fehérjéknek együttes állományát kromatinnak nevezzük. A kromatinállomány a sejt működésének egyes szakaszaiban jól elkülöníthető, tömör testekké, kromoszómává áll össze. A sejtmag DNS tartalma hordozza a fehérjék felépítésére vonatkozó információkat, így a az egyed tulajdonságait meghatározza.

Vissza az elejére


A hámszövet szerkezete és működése

A törzs- és egyedfejlődésben legkorábban megjelenő szövet, amely mindhárom csíralemezből differenciálódhat. Az állati szervezet elsődleges védelmét a külvilágtól a hámszövetek látják el, belső vagy külső felszínen helyezkednek el. Sejtjei szorosan kapcsolódnak egymáshoz, sejtközötti állományt nem tartalmaz. Nincsenek benne vérerek, nyirokerek. Ezek a hámszövet alatt mindig megtalálható kötőszövetben haladnak. A két szövet határa emlősöknél sohasem közvetlen, egy szerkezet nélküli hártya, az alaphártya választja el őket. A hámba, különösen többrétegű hámok esetén kötőszöveti szemölcsök. papillák nyúlnak be, így a hám- és a kötőszövet nagyobb felületen érintkezhetnek egymással. Ez azért fontos, mert a hámszövet táplálása az alaphártya felől történik, diffúzióval. A szomszédos sejtek több ponton is összeérnek, ahol általában keskeny fehérjecsatornák kötik össze őket - a hám egy összefüggő, élő szövetrendszer. A hámsejtek csúcsi felszíne különböző differenciálódásokat mutat; mikrobolyhok növelhetik felületét (bélcsatorna) vagy csillók figyelhetők meg (légcső).

Működés szerint a hámok lehetnek: fedőhámok (védelem), felszívóhám (különböző anyagokat vesz fel a vérbe vagy a nyirokba), légzőhám (gázcsere), mirigyhám (váladéktermelés), érzékhám (ingerfelvétel).

A mirigyhámok váladéktermelésre kifejlődött szövetek. Végkamra és kivezető cső. A termelt váladékot a test külső vagy belső felületére ürítik. Pld. verejtékezés. A belső elválasztásúak váladékaikat közvetlenül a testfolyadékba juttatják, pld. a hormonok a vérbe.

A alak és rétegződés szerint.

Egyrétegű hámok:

Többrétegű hámok:

Vissza az elejére


A kötő- és támasztószövetek szerkezete és működése

Mezodermális eredetű szövetek, melyek a többi szöveteket szervekké, a szerveket szervrendszerekké, azokat egységes szervezetté kötik össze és a többi szövetektől üresen hagyott tereket kitöltik. A szerveket körülpólyázzák, azok belsejébe lépnek, idegeket, nyirok- és véredényeket szállítanak, s az izmoknak a vázrendszeren való megtapadását lehetővé teszik. Fejlődésük legmagasabb fokán, mint porc- és csontszövet a testnek a belső vázát alkotják. A sejtek egymástól távol vannak, fontos a sejtközötti állomány. Az utóbbi lehet folyékony (vér, mezenchima), kevésbé kemény (porc), kemény (csont).

Kötőszövetek: A sejtek részben helytülők, részben szabad vagy vándorsejtek. A sejtközötti állományban három rostféleséget különböztetünk meg (fehérjetermészetűek):

A kötőszövetek főbb típusai:

A támasztószövetek felépítése a kötőszövetekéhez hasonló, de szilárdak, ugyanakkor rugalmasak - köszönhetően különleges összetételű amorf alapállományuknak.

A chordaszövet a gerinces állatok egyedfejlődése során megjelenő gerinchúrt alkotja.

Porcszövet: rugalmas, nagy nyomásszilárdságú, késsel vágható szövet, a gerinces állatok vázában, légútjaiban elterjedt. A gömbölyded porcsejtek egyesével vagy csoportosan helyezkednek el az alapállomány üregeiben. A porcban a porcsejteken kívül más sejt nem fordul elő. A porcsejteket az alapállományban porctok veszi körül, több porcsejt csoportjait pedig porcudvar formájában határolja az alapállomány. A porcot, az ízületi porc kivételével porchártya határolja. Benne sok vérér, idegrost található, de ezek nem lépnek a porc belsejébe, ezért a porcsejtek táplálása a porchártya felől, diffúzióval történik. A sejtközötti állomány sok rostot tartalmaz. A rostok minősége alapján három porctípust különböztetünk meg:

Csontszövet: támasztófunkció ellátására legalkalmasabb szövet, mely a gerincesek csontjait építi fel. Sejtekből és sejtközötti állományból épül fel. A sejtközötti állományt szerves és szervetlen anyagok építik fel. A szerves állományt a mukopoliszacharid jellegű alapállomány és a benne futó kollagén rostok alkotják. A rostok párhuzamosan futó nyalábokká szedődnek össze, a nyalábok lefutási iránya lemezenként változó. A szervetlen állományt az alapállományba lerakódott ásványi sók, elsősorban a kálcium-foszfát képezi. A szerves állomány(30%) a csont rugalmasságát, a szervetlen állomány (70%) pedig a szilárdságát biztosítja. A csontszövetnek háromféle saját sejtes alkotórésze van:

A csontszövet egysége az oszteon. Az oszteon koncentrikus felépítésű, közepén a csont hossztengelyével párhuzamosan futó Harvers-féle csatorna húzódik, melyben erek haladnak. A Harvers-féle csatorna körül koncentrikusan helyezkednek el a Harvers-féle lemezek, közöttük pedig szintén koncentrikusan a nyúlványaikkal egymáshoz kapcsolódó valódi csontsejtek. Táplálásuk a Harvers-féle csatorna felől diffúzióval történik. Az oszteonok Harvers-féle csatornái között az összeköttetést a harántirányban haladó Wolkmann-féle csatornák biztosítják. A csontok külső felszínét erekben, idegekben gazdag kötőszövet, csonthártya borítja. Az erek innen lépnek be a Wolkmann-féle csatornákba. A csonthártya legbelső sejtjei csontképző sejtek.

A vér is kötőszövet - nagy mennyiségű sejtközötti állománya folyékony, a szervezet második védelmi vonalát képzi.

Vissza az elejére


Az izomszövet típusai, funkciói

Az állati test mozgatásában alapvető szerepük van az izomszöveteknek. Legjellemzőbb tulajdonságuk a nagymérvű összehúzékonyság. Az összehúzódást (kontrakció) az elernyedés (relaxáció) követi. Az izomszövet mezodermális eredetű. Alak és élettani sajátság alapján a következő izomszöveteket különböztetjük meg: simaizom- , harántcsíkolt (váz-, szív-) izomszövet.

Az izomsejtek külső rugalmas hártyája a szarkolemma, mely a sejthártyából, az azt borító alaphártyából és a hozzá kapcsolódó rácsrostok szövedékéből áll. Az izomsejtek citoplazmáját szarkoplazmának nevezzük. Ebbe ágyazódnak bele a sejt illetve a rost hossztengelyével párhuzamosan futó miofibrillumok, melyek az izom működésének alapegységeinek tekinthetők. A miofibrillumok miofilamentumok sokaságából épülnek fel, ezek azonban már csak elektronmikroszkóppal láthatók. Kétféle filamentumot különböztetünk meg, mindkettő fehérjetermészetű anyagokból épül fel. A vékony filamentumokban globuláris aktinmonomerek két egymás köré tekeredő gyöngysorszerű fonalat képeznek. A vastag filamentumok miozinmolekulák egymás mellett eltolódott többszörös sorából épülnek fel. A miozinmolekula két globuláris feji részből és az ehhez kapcsolódó hosszú fonalból áll.

Simaizomszövet: sejtjei hosszúkásak, megnyúltak és orsó alakúak. A pálcika alakú sejtmag a sejt közepén helyezkedik el, kontrakciókor dugóhúzó alakot vesz fel. A sejt hossztengelyével párhuzamosan a szarkoplazmában fekszenek a miofibrillumok, a harántcsíkolt izomszövetre jellemző rendezettség azonban hiányzik. A simaizomszövet az akarattól függetlenül működik, lassan húzódik össze, de elfáradás nélkül sokáig marad kontrakcióban. Az izomfonalak sűrűn helyezkednek el a sejtplazmában, a sejt hosszanti tengelyével párhuzamosan. A sejteket lazarostos kötőszövet köti össze szövetté. Gerincesek számos belső szervében (bélcsatorna, légcső, erek, anyaméh, ivarutak), gerinctelen állatokban.

Harántcsíkolt izomszövet: a sejtek illetve rostok szarkoplazmájában húzódnak, a hossztengellyel párhuzamosan futó miofibrillumok. Keresztmetszetben jól látszik, hogy egy vastag filamentum körül hat vékony filamentum húzódik. A harántcsíkolat, mely fénymikroszkóposan is látható, arra vezethető vissza, hogy a miofibrillumok egymással váltakozó, kettősen fénytörő csíkokból épül fel. Az azonosan fénytörő tagok, a párhuzamosan haladó miofibrillumokban egymás mellé kerültek. Az egyes miofibrillumokat csőhálózat veszi körül, mely a szarkomerek szerint ismétlődő szabályos szerkezeti képet mutat. Ez a csőhálózat nem más, mint a sima felszínű endoplazmatikus retikulumnak megfelelő szarkoplazmatikus retikulum. (A harántcsíkolati egység magasságában a szarkoplazmatikus retikulum terminális ciszternává szélesedik. Ehhez egy harántirányban haladó, a sejthártya betűrődéséből eredő T-tubulus kapcsolódik. A T-tubulus a miofibrillumok között elágazik és összeköttetésben van az alatta és fölötte elhelyezkedő ciszternákkal.)

Izomösszehúzódáskor a vastag és vékony filamentumokban bonyolult fiziko-kémiai folyamatok játszódnak le, melynek eredményeképpen a vékony szálak becsúsznak a vastag szálak közé, az izom megrövidül. A harántcsíkolt izomszövet típusai:

Vissza az elejére


A légzőrendszer fejlődése a gerinces szervezeteknél

A heterotrof életmódot folytató állatoknak a lebontó folyamataikhoz kapcsolódik a gázcseréjük. A biológiai oxidációhoz szükséges gázcserét, vagyis az oxigén felvételét és a termelődő szén-dioxid leadását légzésnek nevezzük. A légzés történhet levegőben vagy vízben, de mindkét esetben alapvető feltétel, hogy az állatok bizonyos testfelületét olyan vékony réteg válassza el a külvilágtól, amely nem akadályozza a légzési gázok diffúzióját. A gerincesek légzőszervei az előbél kitüremkedéseiből keletkeztek az evolúció során. A vízből légző gerincesekben kopoltyú, míg a légköri levegőből légzőkben tüdő alakult ki.

A halak kopoltyúi a garat két oldalán levő kopoltyúüregben helyezkednek el. Oldalról az üreget mozgatható kopoltyúfedő borítja. A kopoltyúk szilárd alapjai a kopoltyúívek, amelyekben nagyszámú kopoltyúlemezt találunk. A hajszálérhálózattal átszőtt kopoltyúlemezek vékony hámszövettel borított felületén történik a gázcsere, a felvett gázokat vér szállítja. A légzőmozgást a száj és a kopoltyúfedők összehangolt működése biztosítja. A belégzésnél a száj kinyílik, a szájüreg kitágul, a kopoltyúfedő zárva marad, a beáramló víz átmossa a kopoltyúlemezeket. Kilégzésnél a szájnyílás becsukódik, a szájüreg összeszűkül és a kopoltyúfedő mellett a víz a külvilágba áramlik. A melegebb víz kevesebb oxigént képes oldani, ilyenkor a halak nyelik a levegőt és az utóbél hámján keresztül veszik fel az oxigént. Egyes halak a bőrükön is képesek diffúz légzést folytatni. Más halak (mászóhalfélék) képesek a vízi közeget több napra is nélkülözni. Ezeknél a kopoltyú mellett erekben gazdag, nagy felületű nyálkaredők nyúlnak a kopoltyúüregbe. Ez az úgynevezett labirintusszerv, amelynek segítségével viszonylag hosszabb időn keresztül a légköri levegőben is képesek gázcserére.

A kétéltűek egyedfejlődésük kezdetén kopoltyúval lélegeznek, tüdejük csak később alakul ki. A kifejlett állatnál a levegő egy rövid légcsövön keresztül jut be a páros, zsák alakú tüdőbe, amelynek belső felületét vékony hámszövet borítja, amelyen keresztül folyik a gázok diffúziója. A farkos kétéltűeknél még sima a tüdő belső felülete, de a farkatlanoknál betüremkedések növelik a légzőfelületet. A tüdőben még nagy a központi üreg, mely nem vesz részt a légzésben. Ezért fontos még a bőrön keresztül történő kiegészítő diffúz légzés. Mivel a kétéltűeknek nincsenek bordáik és rekeszizmuk, a légzőmozgásokat a mellüreg helyett a szájüreg nyelő mozgása végzi. Ez préseli a levegőt az állat tüdejébe.

A hüllők tüdejében a központi üreget egyre több válaszfal növi be - redős-kamrás tüdő - jóval fejlettebb, mint a kétéltűek tüdeje. Már nincs bőrlégzés, mert elszarusodott a bőrük.

A madarak tüdejének különleges kiegészítő szervei a légzsákok (5 pár) - behatolnak a csontokba is - könnyebbé válik a madarak teste. Ezek belégzéskor megtelnek levegővel. Kettős légzés - belégzéskor a légcsövön keresztül, kilégzéskor a légzsákokból. A légzsákok csak tárolják a levegőt. A tüdejük szivacsos szerkezetű, mely léghajszálcsövekre oszlik. Ezeket hajszálerek veszik körül és a közöttük levő hámszövet vékony falán keresztül történik a gázcsere. A madaraké a legfejlettebb tüdőtípus.

Az emlősök tüdeje nagyobb lebenyekre tagolódik. A lebenyekben gazdagon elágazó hörgőrendszer alakult ki, amelyek végső elágazásai a léghólyagocskák (kicsi, szőlőfürtszerű). Ezek vékony falát kívülről szorosan rátapadó hajszálerek hálózzák be, tökéletes diffúziós lehetőséget biztosítva a gázcseréhez. Az emlősök légzőfelületét a léghólyagocskák óriási felülete alkotja. Légzőműködését a mellkas és a has izmai segítik. Belégzéskor a mellkas és ezzel együtt a tüdő térfogatát megnagyobbítják. Nyomásváltozások - ki-, belégzés mechanizmusa.

Vissza az elejére